Küzdelmes szemmagasság

We_Can_Do_It!

Biztos?

Biztos…

Biztos!

Gondolatok a nők felnövése kapcsán, a parttalanság érzésemet és a fel-felbukkanó reményvesztettségemet enyhítendő.

Helyzetjelentés: olyan világban élünk, ahol mindenki szerint mindenki mindenkit bánt. A nők szerint a férfiak elnyomják a nőket. A nők a férfiak szerint cserében arrogánsak. A szülők a gyerekek szerint nem értik meg a gyerekeiket. A gyerekek viszont a szülők szerint kezelhetetlenek. Az állatok szerint az emberek visszaélnek a kommunikációs képtelenségükkel. Az emberek szerint az állatok harapnak, nem érdemelnek jó bánást. Kihagytam valakit?

Tegnap Sárival történelmet tanultunk. Megtisztelő amúgy, hogy hajlandó velem, írom úgy mellesleg, dicsekvéssel fűszerezve. A témakör az első világháborút megelőző 100 év, az odavezető szappanoslejtő kvázi eleje. Már ha lehet (ismét mellesleg) a következmények sorozatát egyáltalán szétdarabolni. Jó, az érettségizőkre való tekintettel belemegyünk a konszenzusba, így is elég nagy az indokolatlan nyomás, miközben irigyelhetik a száz évvel ezelőtt születetteket a jelentősen kevesebb tanulnivalóért.

Na itt kapott el az ismerős dézsavü érzés, az érdekellentétek bonyolult szövedékének kereszttüzében kialakuló háborús övezet kapcsán.

Kőkemény. Nap mint nap rámnehezedik. Fáradok.

Arról sok írás születik, hogy mi helyes és mi nem. A jogokról, a dinamikák kibogozásáról. Ezekkel száz százalékosan tudok azonosulni. Ellentmondást és kifogást nem tűrően vallom, hogy a nők, a gyerekek és a természet elnyomása, birtoklása, kisajátítása, szabadságkorlátozása, kihasználása, alsóbbrendűnek tekintése NEM. Ezzel nincs is, aki ne értene egyet – a tág ismeretségi körömben alsó hangon biztosan. A nehezek ott jönnek elő, amikor rázoomolok az élethelyzetemre, a mindennapjaimra.

Luis Bonino és Szil Péter Hétköznapi hímsovinizmus* című könyvéből a címe a legrettenetesebb. Fájdalmasan leleplező olvasmány, de a címe vadul rémisztő, félelmetes, meg- és elkerülhetetlen, kíméletlen. Minden benne van. Vagyis benne van, hogy mindenütt ott van, lapulásból pusztít – hétfőn, kedden, a csütörtök se szent – bármelyik napon. Les ránk, immunizált eltompult tudatú nőkre, gyerekekre és ártatlanul elkövetővé váló férfiakra. Szemfelnyitó és háborúkirobbantó mű. És ha már felnyílt a szem, nem lehet nem hadba állni. Felvértezve és kíméletlenül. Mert ha nem, úgy járunk, hogy fölköptünk és aláálltunk. Befejezett jövő. Mind az igeidőt, mind a sorsunkat illetően.

Engem személyesen az visel meg, hogy mennyi veszteséggel jár ez a harc, milyen árat fizetünk. Emberek – férfiak, nők és gyerekek a küzdelemben hogyan vérzünk, fájunk, örülünk, ünnepelünk mind. Hogyan szakadunk darabokra az önmagunkon belül és az egymásközt feszülő érdekellentéteinkben. Mit kezdünk a harcban szerzett sebesüléseinkkel és hogyan értékeljük ki azokat.

Kezdem Andrissal, a felnőtt (mindjárt húsz) fiammal. Tiszta- és önfejű autonóm lény, vektorát tekintve féllábbal kifelé a szülői házakból, amiből kettő van neki: az apjáé és az enyém. Ütközetek sorát vívom magamban, érte. Azért, hogy le merjem venni róla a kezem. Hogy ne tudjam nála jobban. Hogy ne szorongjak azon, mi van, ha téved. Hogy ne csámcsogjak a jelenlétében, mert idegesíti. Andris készen áll, sőt, követeli, hogy átengedjem neki a felelősséget önmagáért. Legfeljebb kérdezzem meg, miben segíthetek. De ne tolakodóan. Vagy inkább mégse, majd ő szól. Ő akar megbirkózni. Ne ugorjak elé, ha lő az élet. Úgy fest, fel van készülve a sebesülésekre is. Nem fél a bizonytalanságtól vagy a fájdalomtól, ha lesz. Lesz. Tudja. Mondta. De olyan, ami a szabadsággal jár, ami megéri, és nem olyan, amit a diktatúrákban szerzünk. Nagyvonalakban idézem: „A mi generációnk nehéz helyzetben van, mert kivívta magának a szabadságot és a felelősséget, de fogalma sincs, mihez kezdjen vele. A szülők már nem mondhatják meg, mit csináljunk, nem pépesíthetik elő a torkon akadó nagyfalatokat. Kényelmes lenne, de a kiszolgáltatottság árán köszönjük, nem kell. Hadd találjuk ki magunknak, hadd tanuljuk meg a saját bőrünkön! Vannak végre jogaink. A felelősségünket hozzánövesztjük majd. Csak várd ki, anya, türelmesen. Ne szarjál be, ne lépj közbe, ne sajnálj meg, ne könnyíts. Ne vedd el a saját küzdelmem kudarcát vagy sikerét, mert mindkettő a sajátom kell legyen.”

Respekt.

És itt vagyok én, Andrist követve csetlek-botlok a jogaim közt. A nő, az amazon, ahogy magamat és nőtársaimat magam számára is idegenként megélem, állig fegyverben, harcban. A férfival szemben, akit éppen szeretek vagy éppen tisztelek. Aki szüntelen ártásában maga is ártatlan áldozat, osztályrésze, neveltetése és a szülei oltárán. Akivel hogy az istenbe kerültem szembe, amikor mellette szeretnék lenni?! Aki hogyan lehetséges, hogy mindegyikben ott van?

Érzem és érzékelem a szúrásokat, a nyíltakat és a rejtetteket. A nekem és a másoknak szólóakat. Az ártalmatlan szándékúakat – látom, hogy mind azok. Mégis becsapódva landolnak rajtam. Égetően, grimaszra késztetően, a zsigereim cikk-cakká sűrűsödésében, a testem magára záródásában lelohasztóan és szívfacsaróan fájnak. Az ironikus, a túlgondoskodó, a birtokló, az áltató, a kihasználó, a nem figyelembe vevő, a manipuláló, a büntető és a bűntudatkeltő – mindennapos természetességgel elejtett mondatok által leforrázva igyekszem magam összevakarni. Ami ezután vár rám, gyakran megmászhatatlan hegyvonulatnak látom. Néha tényleg az. Az teszi azzá, hogy akire visszalövök, ártatlannak vallja magát. És valóban. Nem hibás. Viszont felelős. Ha a kettőt összekeveri, tehetetlenül visszacsúszom a hegy lábáig, összeroskadva görnyedek a választás súlya alatt, magam és közte. Dühös vagyok és csalódott, miközben meghozom a döntést és siratom a kapcsolatot. Ha nem keveri össze, akkor sikerül megmászni a megmászhatatlant és – persze, a csúcson, de roskadok össze ott is, izzadtan, fáradtan és meggyötörten. Visszanézek és érzem a mászás közben szerzett sebeimet. Előre – a tornyosuló hegyek látványától még jobban elfáradok.

Nem vagyok edzésben, na. A szerencsésebbek gyerekként kezdik és hegyikecskéket megszégyenítő könnyedséggel szökellnek fölfelé. Én voltam vagy negyven, mikor az első túrabakancsomat megvettem.

Nehéz a szeretett vagy tisztelt férfira fegyvert emelni, még önvédelemből is. Nehéz elhinni, hogy tényleg szükséges. Óhatatlanul megingok, megbillen az egyensúlyom. Nehéz a fegyver is. A szüleim nem respektálták az önvédelmet, így nem vagyok hozzászokva. Tanulom. És közben fáradok.

És van itt még valami, egy korrumpáló hangocska a fejemben, aminek a háttérbe szorítása szintén komoly kihívást okoz. Azt mondja, hogy a világ veszélyes és kiszámíthatatlan és bonyolult. Én úgysem értenék semmit. Mint középiskolában a magyaróráimon. Elveszhetek benne, ha nincs mellém állítva egy apa, aki majd gondoskodik rólam. Kinyitja nekem az ajtót, viszi a szatyromat, elém jön kocsival, kifizeti helyettem a fincsi ebédet és befizeti a csekkeket, felfúrja a polcot, sőt, felújítja a lakást, kitalálja minden óhajomat és persze meg is valósítja.

Hogy én közben gyerek maradok, a válásomig nem tűnt fel. Hogy szemmagasságban nemcsak jogaim vannak, de felelősségeim is, erre tényleg nem számítottam. Rámzuhantak három évvel ezelőtt és a cipelésük közben sokat erősödtem, de gyakran érzem a nyugtalanító kényelmetlenségüket. Beleremeg olykor a lábam. Ezt is későn kezdtem, van még hova izmosodni.

*http://mek.oszk.hu/13900/13934/13934.pdf?fbclid=IwAR1Ua6mZ10e1B9s-k0ld0IVfjq8wS72ykcJZ0I2opnPDVw-6QdKPali0tvY

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s