Otthon kerekesszékben

Issue – így becézik angolul gyűjtőnéven az “ezzel nyomod a gombomat”-tól egészen a személyiségzavarig az összes lelki bajt. Petivel sok perspektivikusan építő beszélgetésen vagyunk túl, aminek általában a végkicsengése a “that’s your issue!” (kb így: ezzel neked van bajod). Ha jól emlékszem, a második közösen töltött napunkon kezdtük el és azóta sok vicces és komoly megállapítást fedeztünk fel magunkról, jóindulatú vidámkodás közepette.

Találtunk példát űrbe(vagy ki? nem is tudom, melyik a pontosabb)töltő elfoglaltságok sorára. Az orális és vizuális stimulációk változatos, tartósan károsító és hosszú listája mögé be lehet sorolni egy halom a társadalom által csalóka módon okénak, vagy erénynek ítélt hóbortot. Igazságtalan módon egy tőről fakadnak az irtandóakkal.

Azután itt vannak a megbúvó issue-inkkal megtámogatott nemes ügyeink, például az, hogy a környezettudatosságomban tulajdonképpen a kényszerességemre támaszkodom. Az újrahasznosításnak és a pénzzel való takarékoskodásnak, ami közös, sőt, családi vonásunk, ki-ki a szorongásából fakadóan lett mestere.

Arra is rájöttünk, hogy a másik ember pesszimizmusa és negativizmusa hatására könnyebb pozitívnak és egykedvűen mindent rendben találó buddhának maradni. Felváltva használtuk ki a helyzeti előnyünket, én egy dugónál, amin Peti mérgelődött, Peti egy sorbanállásnál, amiben az én életkedvem veszett oda. Ugyanis ha a másik elkezd fanyalogni a helyzetre, kiugróvá válik, mennyire gáz és parttalan, amit csinál, így könnyű elhatárolódni tőle és voksolni az ellenkezője mellett.

Ma végigbicikliztük SF néhány dimbjét-dombját és hídját. Nem kis láb- és tüdőmunka volt. Ennek kapcsán arra jöttem rá, hogy az extrém módon megerőltető mozgást azért élem meg olyan boldogítóan felszabadítónak, mert ami viszonylag objektíve kihívás, azért joggal veregetem meg a vállamat (mások vállveregetésében bízni nehéz, hiszen ki tudja, értik-e, amit mondanak, komoly szaktekintélyek-e a szóbanforgó témában). A magamtól begyűjtött vállveregetésem a teljesítményemért megnöveli az önbizalmamat. Stabilitást és egyben felmentést is biztosít – egy kis időre. Jó, most egy darabig lehet nyugton maradni. Nem kell újra és újra bizonyítani. Egyszer-egyszer azért mégis kell.. Úgy látszik, alaposan megtanultam, hogy vállveregetés nélkül a senkihez konvergálok.

Az issue-inkról azt is megállapítottuk, jobban járunk, ha mi magunk is tiszteletben tartjuk őket és betartatjuk másokkal is. Mert ha nem, az úgyis megbosszulja magát. A változásra nem érdemes apellálni. Addigis jogunk van az issue-inkhoz és ahhoz, hogy ezek mentén akadálymentesített életet élhessünk. Ne legyünk rákényszerítve, hogy mások legyünk , de a környezetünk se legyen rákényszerítve a tőlünk való szenvedésre. Az issue-ink nem szégyeneink, hanem velünk járóink, legalább annyira, mintha lenne kerekesszékünk.

Berkeley-ben és San Franciscoban biciklizve először éreztem komolyan, hogy itt tudnék élni. Közeli értékeket és emberi léptéket találtam. De azt is érzem, hogy nem költöznék már ide vagy máshova végleg, mert az efajta otthon-szemléletnek számomra megszűnt az értelmezhetősége. Kicsúszott alóla a talaj. Vagy másféle kell alá. Olyan, ami megfelel a minduntalan magammal hurcolt kerekesszékemnek.

Berkeley egyetem és kis házak. Kicsi és emberi léptékű városka. Kedves, átlátható, fiatalos és kompakt, San Francisco-tól egy hídnyira. A patinája eredeti múlt századi, helyenként lepusztult, de mindenhol szemet gyönyörködtető.
További stílusok a Berkeley-házak gyűjteményből. Biciklivel meg-megállva.
Az óriási hangárnyi használtáru-Praktikerbe járás és egyáltalán a használt cuccok újrahasználása a környezettudatos, vagy ahogy itt mondják, fenntartható életet élő emberek szenvedélye. Van hozzá bőven forrás. A képen látható normális állapotú csetreszek 1-2 dollárba kerülnek, de a nagyobb beruházásokat is meg lehet úszni tized áron. Igazi békebeli Ecseri-fíling. Berkeleyben előszeretettel rakják ki a ház elé is a fölöslegessé vált használható tárgyakat. Másnapra eltűnnek. Nem ciki megállni és guberálni, mindenki jól jár.
Ezeket már San Francisco utcáin fotóztam, szintén bicikliről és M. Douglas nélkül sajnos. Helyette láttam viszont fókát a tengerben, messziről. Legalább annyira örültem neki.
A híres Golden Gate híd maga, a konstrukciója és a tenger látványa is monumentális. Nem fából van, tűzbiztos. Nahálistennek, már csak a king-kongok, godzillák és dínók vagy robbanás fenyegeti, mert a filmekben mindig ez a nemzeti szimbólum esik az ilyenek áldozatául. Utóbbit kockázatos lehet még leírni is – félek, elveszik a gépemet. A terrorelhárítással nem viccelnek. Ha holnapután nem írok a repülőről, akkor ez történt.
A kínai negyed áruházának legizgalmasabb arzenálja. Zöldségek. Ne kérdezzétek, mik pontosan, pedig becsülettel elolvastam a nevüket. Néhány formáját fölismertem az ételekből. A boltban olyasmi méltatlankodás fogott el, mint régen a szocializmusban, amikor először nyugaton járva úgy éreztem, igaz, belefulladhatok a kínálat bőségébe és ismeretlenségébe, de ne döntsék már el helyettem, mi az a három dolog, amiből szeretnék választani!
Palota jellegű San Francisco-i ház ad nekem és Petinek otthont két napra. Korabeli állapotában újítgatott és gondozott száz éves csoda. Hogy kerültünk ide? Ezéleten belüli karmatörlesztés által. Huszonöt évvel ezelőtt ugyanis a nővérem férje idegenül és kitartóan, tulajdonképpen egészen a találásig segített munkát keresni egy frissen bevándorolt orosz nőnek és a családjának. A legnagyobb elveszettségükben karolta őket fel és indította be ezáltal az új gyökereket eresztésük lendkerekeit. Nos, a projekt bejött, az életük azóta magasra nőtt. Amikor pár hónapja összefutottak egy SF-i boltban, a nő felismerte őt, akire többször gondolt hálával, a kifejezésének lehetősége nélkül. Szó szót követett és az én vendéglátásom lett végül az a felület.

Zacc

Az újdonságok és élmények befogadásának szélén vagyok. Érzem, ahogy tompul a szűrőm, kevesebbet és lassabban enged át, mint a túltöltött kávéfilter. Jól jönne most egy kis oldódási idő, amikor teret hagyok a semminek kvül és a minden ülepedésének belül. Ha sikerül legyőznöm az úristenmárcsakkétnapomvan teljesítményparámat, akkor minden bizonnyal laza és nyugis napoknak nézek elébe itt Berkeleyben és San Franciscoban.

Azt bírom ebben az utazásban, hogy kipróbálok egy csomó olyan dolgot, amik tőlem nem idegenek és nem állnak távol ugyan, mert imidzsben, fejben és elfogadásban én vagyok a lazaság és a szabadság megtestesítője, a mindennapjaimban azonban ennél sokkal nagyobb léptékére – pont az ilyenek valós megélésére vágyom. Peti partnerem benne. Mellette rájövök, hogy ezekhez is az kell, hogy inspriáló társaim legyenek, akik nemcsak hozzám hasonlóan fejben és potenciáljukban élik a szabadságukat, de meg is valósítják. Ahogy az egyre komolyabban foglalkoztató kommunára, ugyanúgy ezekre is keresek otthonra közöttetek társakat és kissé szorongva remélem, hogy a saját késztetéseim sem rendeződnek vissza és múlnak el.

Tegnap nekivágtunk az 1-es útnak és addig mentünk rajta, amíg el nem fáradtunk. Lehúzódtunk az út mellett, előredobáltuk a bőröndöket, az 1984-es Volvo hátuljából két méter hosszú ágyat varázsoltunk 10 perc alatt és aludtunk a semmi közepén az első meleg napsugarakig. Azután kávét főztünk és miközben lóbáltuk a lábunkat fémbögrékkel a kezünkben, bálnákat néztünk a tengeren a magasból, amint szökőkutat lőve porlasztják a vizet. Ha semmi más nem történt volna tegnap, tökéletesen elégedetten zártam volna reggel kilenckor a napot. De történt. Még sok is :).

Monterey-i házak. Szenvedélyesen gyűjtögetem mindenféle környékről a háztípusokat, amiket a filmeken már százszor megirigyeltem. Hogy most élőben láthatom őket, az irigységen sokat nem segít.
Monterey Steinbeck-helyszínei. Nagy kultusza van, rá épül szinte a város, mióta a szardínia halászatra és konzervgyártásra már nem tud.
Steinbeck idején egy egész városrész és konzervgyár égett le. A tűzesetek ellenére a fába vetett bizalom továbbra is határtalan.
Sose láttam még ekkora kövirózsát, eukaliptuszfát, hortenziát és aloeverát.
Big Sur. A Csendes-óceán mentén futó 1-es út csodálatos nemzeti parkja. Az ország a turisztikai és gazdasági szempontjait szem előtt tartva dacol a természettel. Egész hegyoldalak omlottak be a tengerbe autópályástól. Újraépítették, az omlás tetejére. Mintha az ideiglenesség beölelt része lenne az itteni időtlen életnek. Leomlik, leég, földreng – újra és újra és újraépítik.
Bubblegum Alley, San Luis Obispo. Nagy itt a használt cuccok kultusza, úgyhogy feltételeztük, ez is olyan, mint az ingyen könyvtár. Egyet hozol, egyet vihetsz. Nem próbáltuk ki. Viszont megszagoltuk, jó szaga van a falaknak.
Néhány üzlet kifejezett esztétikai látvány, mindegyiknél eszembe jut valakim, akinek megmutatnám. A jobb középső sütinek néz ki, valójában szappan. Ezt annak mutatnám meg, akit meg szeretnék viccelni.
Madonna Inn. Olyan gondosan kidolgozottan felháborítóan giccses minden egyes apró részlete, hogy nem lehet mást tenni, mint tátott szájjal megadni a tervezőnek a tiszteletet.

Nájsz

Az emberek és az attitűdjük olyan hatást tesznek rám nap mint nap, hogy már kezdek megijedni magamtól, nehogy átpártoljak a pozitív pszichológia eddig sötétnek tartott oldalára. Emlékszem, a tanulmányaim során Bagdy Emőke neuropszichológiai keretbe helyezte a pozitív pszichológia hatásait, hosszan ecsetelve, milyen hormonok termelődnek a rekeszizom nevetés általi stimulációjának hatására, a testátmozgatás, a mellkasnyitogatás és az arcizmok mosolyra rándulása nyomán. Érthető az igyekezete, a magyar ember számára ugyanis a derű elképzelhetetlen, távoli és idegen. A szemlélet, amivel itt találkoztam, gyökeresen felforgatta az emberi kapcsolatokról alkotott képemet.

A kedvesség. Üzletben, étteremben, kávézóban, ötperces úgysemlátlaksohatöbbé ismeretségekben. How are you how do you do nice to meet you. Széles sokfogú szembenéző mosoly. Where are you from oh that’s a beutiful country enjoy your stay. Búcsúzáskor Have a nice day, have a good one, have a good trip/day/hike/holiday/bármi it was great meeting you merry Christmas happy new year. Széles sokfogú szembenéző mosoly megint, sőt, még mindig. Eddig tudtam, nem új. Tanították angolórán már harmadikban, ha egy angol megkérdezi, hogy vagy, nehogy válaszolj, ne fáradj. Kérdezd meg te is és maradjunk ennyiben. MuzsiEri barátnőmmel az egyetemen felsőbbrendűséggel teli lenézéssel fintorogtunk az angolajkúakra, odáig fajulóan, hogy még az angol szakkal is felhagytunk. Nem ért föl az orosz szak és a töményen ránkszakadt irodalom mély lelki tusájáig, amit akkoriban szívből és szívhez szólónak találtunk. Nem csoda. Magunk is nyakig és évtizedekre belemerültünk az egzisztencialista válságok sokszínűségébe, amiket közvetített. Azóta máshol tartunk. A válságaink zöme – legalábbis fejben – már megoldódott. Igaz, tanuljuk még a tudásunk gyakorlati alkalmazását, de jól haladunk. Összegzésképpen úgy mondanám, az élet és benne a magunk értelmét megtaláltuk abban, hogy nincs. Ahogy jó és rossz sincs. Mindennek a létjogosultságát az adja, hogy létezik. Nem szükséges hozzá más tényező vagy tulajdonság vagy teljesítmény. Egzsisztencializmusról átváltottunk ontológiára, egy sokkal megengedőbb filozófiai rendszerre, mondhatnám. Így nincs más feladatunk, minthogy a létezésünkből kihozzuk a legtöbbet és a legjobbat. Magunk és mások számára. Fölemelem a tekintetemet másokra és keresem magamban a belső attitűdöt, amivel kinézek a szememen, hogy lássam őket. Amit Mexikóban és itt találtam, az a kedvesség. Elcsépelt és semmitmondó szó. Megtöltöm jóindulattal, bizalommal, hittel, nyitottsággal és szeretetteliséggel és megkapom azt, amivel valójában egymás felé fordulnak az emberek az üzletben, étteremben, kávézóban, ötperces úgysemlátlaksohatöbbé ismeretségekben.

Igen, vannak problémáik. A ház, ahol a kutyaszitter jóvoltából Malibuban két napja “csövezünk”, egy mindkét felnőtt gyerekét drogtúladagolásban elvesztett szülőpárosé. Nem egyedülálló eset sajnos. Nem kicsinyíti vagy húzza keresztül a tragédiájukat a mosoly és a kedvesség. Nem csökkenti a bűntudatukat és a nehéz órák tonnányi súlyát. A többi ember attól még megérdemli tőlük az odafigyelést és a nyíltszívűséget, ami hasonló viszonzását szüli és észrevétlenül visszacsempészi a meleget a gyász lyuggatta szívükbe.

Komoly erőfeszítések árán keresem, fedezem fel magamban és gyakorolom ennek a sokmindent megváltoztató szemüvegnek a viselését és ez is egy olyan dolog, amit hazatérésemmel nem szeretnék elveszíteni.

Malibu – ház a tengerparton. Két hónappal ezelőtt óriási erdő- és bozóttűz pusztított a teljes hegyoldalon. A növényzettel együtt rengeteg ház leégett, miután itt is minden fából épül. A lakosságot evakuálták. Akiknél töltjük ezt a két napot, nem voltak hajlandóak elmenni. Az életüket két fiuk elvesztése után már valóban nem féltették, így beálltak a tüzet oltók közé. Slauggal szivattyúzva a vizet mentették meg a saját és a szomszédjaik házát. A medencéjük alját és a fűtésrendszert vastagon hamu fedi. De megúszták.
A tűz pusztításának nyomai. Teljes erdősor és házak tűntek el nyomtalanul.
Aki sétál a tengerparton, szemeteszacskó a kezében. Gyűjtjük a tűz után megmaradt műanyag darabkákat, olvadt üvegeket és vasakat.
A Csendes óceán partja.
Dagály. Helyenként alig férünk el a parton. A madarak is, amikor épp nincs kedvük úszni vagy repülni. Micky, az elkényeztetett szitterekkel bőven ellátott pitbull a hátán egy Miki-egér formájú foltról kapta a nevét. Az a fajta, akivel szemben nekem is és Lunának, a kutyámnak is komoly fenntartásai vannak. Nos, köszönöm Micky-nek az előítéletem átírását: egyszerűen nincs bájosabb egy kedvesen néző vérebnél.

Nem kell

Újra itt veletek. Egy este fél tizenegykor elfogyasztott kávé segítségével, egy kimerítő és lélegzetelállítóan varázslatos nap után. Deep Creek-ben jártunk az Amerikában állandósult kalauzommal és unokaöcsémmel, Petivel. Természetes hőforrás egy sivatagi hegyek közti kanyonban, meghagyva a maga vadonságában. Az odavezető út másfél órás kemény fel-le erőltetett menet, időnként életveszélyesnek tűnő, túlélés után persze már piskóta szakaszokkal, melyek közül az utolsó (visszafelé az első) szinte függőleges. Így kimelegedve a 8-10 fokos levegőben egy gyors ruhaledobálás után egy anyaméhbe érkezünk. A kis medencék hőfoka a külső kontraszttal szemben szinte maradéktalanul egyezik a vélt belsővel. A körülölelő hegyek pedig harsány, rideg és zord biztonságot nyújtanak, kiemelve és felértékelve az engem körbevevő víz lágyságát.

A túránk a hegyek mögül, között.
Meleg hőforrások

Szenteste van. Megérkezésünkkor szent délután, de maradtunk bő sötétedésig. Az eredeti családomban nem divat a karácsonyozás. Nemcsak mert zsidók, de a túlspilázás és a romantika önmagában is távol áll a szüleimtől. Mindig úgy éreztem, amikor reklamáltam a karácsonyt, hogy jó alibinek használják a származásukat. Nem volt helyette hanuka sem. Teljes egészében megúszták a kötöttséget, a cécót, az ajándékozást, az egymás ünneplését. Amint az első komoly kapcsolatomban rákaptam a meghittségre és a tradíció és ünnep áldásos és kiszámítható kereteire, lassan a karácsonyozás beszivárgott az eredeti családomba is. A gyerekek érkezésével pedig visszavonhatatlanná vált. Zolival olyan ünnepeket valósítottunk meg, amikben nem hazudtoltuk meg magunkat. Nagy áttörés volt a kitakarítatlan lakásunkban a bokáig legóban és babajátékokban gázolós fadíszítés, bolognai spagettivel az ünnepi asztalon. Volt sok és nagy szeretet. Könnyedén ráztuk le a megfelelési stresszt és a kötelezettségeket, szívből ajándékoztunk és örömmel láttuk vendégül másnap a családjainkat.

Örülök, hogy Deep Creekben ért ez az este idén. Más szemmel nézem ezen a napon az embereket. Fürkészem őket, vajon miért nincsenek a családjukkal? Keresem a megoldásokat, ahelyett, ami a válással és Panni manifesztumával felbomlott. Figyelem, ki és mi a fontos és ki és mi nem ezekben a napokban. Figyelem, mi az, ami kitellik tőlem belülről és azt hogyan értékelem, miként viszonyulok hozzá. Megörököltem az ünnepek gyökértelenségét. Mind a zsidó, mind a keresztény ünnepek kihívást okoznak. Szeretem viszont a szeretteimet és boldogan gondolok rájuk. De most én is megúszom, lebegve világok között és örülök neki.

Három éve megfogalmaztam a BariKarit. Senki ne szorongjon karácsonykor, akit elér az üzenetem. Helyette jöjjön el hozzám és szóljon a karácsony arról, amiről kényelmes. A szenteste a szeretet mellett a stresszelés ünnepe is, de most ne kelljen. Ahogy egyedül lenni sem, ha úgy alakul és az nem esik jól. Írtsuk ki a “kell”-t a szeretet mellől! Ezt a vonalat folytatattuk Csillával a KözHelyben, másodszor, ugyan idén nélkülem. Ahol idén ért a karácsony, az Peti kommunája. Deep Creekből visszaérve egy felszabadult összejövetelbe csöppentünk, a visszatérők és itt lakók gyűltek össze az egyik szomszédnál, aki ugyan fizikailag a feleségével együtt saját házban lakik, lélekben azonban közéjük tartozik. A harminc és ötven közötti teljesen vegyes hátterű és életvitelű emberek közt az áthidaló közös az értékrendjük, ami előnyben részesíti a kapcsolataikat a “kell”-el és a felhalmozással szemben. Itt Amerikában könnyű ennek a hóbortnak hódolni, van rá tér és lehetőség. Lázasan keresem az otthoni megoldásokat és a nyitottságot és rugalmasságot magamban arra, hogy ne csak álmodozzak róla (azt ugyan sok évtizedes, a semmi oltárán elfecsérelt múlttal), hanem merjem is megvalósítani, élni.

Karácsonyi parti Mike-nál.

Fokozódó helyzet

A zsúfolt napok forralnak bennem egy halom témát. Ide teszek egy vázlatot, amit csak később fogok tudni kibontani. Egyelőre alig van időm és a helyzet a következő napokban csak fokozódni fog. De vissza fogok térni, amint lesz némi levegővétel. (Mondjuk a tizenórás repülőúton.?)

A sorbanálló gondolatok, hogy el ne felejtsem: kommuna építés; miből élek és mennyi áldozatot hozok, szabályozott szabadság, anyám, hegymászás, kapcsolatok és a small talk; apróságoktól válik befejezetté a nagy projekt – biztos már most elfelejtettem valamit, mert leragad a szemem.

Addig összegyűjtöttem nektek pár eszméletlenül sűrű és tartalmas nap fotóit kommentárokkal. Szeretettel.

Joshua tree nemzeti park. A tó melletti hegyet megmásztuk. A többit csodáltuk és közben visszavágytunk a magasba.
Igazi kihívás volt mászni. Némelyik szakasz könnyen fölszökellős, a sziklák zöme azonban minden izmomat, egyensúlyérzékemet és kreativitásomat igénybe vette.
Az első képen maga a Joshua tree kicsiny változata, ebből cseperedik szerteágazó fává. Valójában liliom fajta, törzse nincs, csak szára, a látszat ellenére. Belül üreges, könnyen korhadó. A negyedik képen egy élősködő, szebb, mint a sivatagi tövises kóró, amit fölzabált.
Noah Purifoy szobrai kilencvenes évek végéből, hulladékokból
Shari Elf szobrai hulladékokból szintén.
Shari Elf udvara. A specialitása a sokatmondó feliratok gyártása használt ruhákra. Kedvencem: “what stands in the way is the way”.
Western kocsma egy western faluban. A falán világhírű fellépők dedikált fotóinak sora.
Western falu
Lakóházak a western falu szomszédságában
Divat a retro azon a környéken.
Épp az ellentéte a hippi világnak: Palm Springs-i gazdag negyed, extrém luxus házakkal. Középen az építkezés. Beton alap, színtiszta fa szerkezetű házak. A biciklin defektet javítottunk, sikerrel. Bizonyíték rá a további fotók.
Marokkói stílusú fogadó. A számtalan zegzugos intim helységével álmaim háza, már biztosan tudom. Sok odafigyelés rejlik a részleteiben.
Idylwild – pihenőhely a fenyveserdő tetején 3200 lakossal. Ezekből kettőhöz látogattunk. Mesés, eddig csak filmekben látott nagyonkisvárosi életforma és élettér.
Idylwild nem lakott területei.
Na ez kérem egy olyan üzlet hálózat, ahol szó szerint mindent lehet kapni másodkézből. Magyarul úgy hívnánk, turi. Óriási kultúrája van, mind a szegény, mind a gazdag rétegnél népszerű. Mentalitást, hozzáállást feltételez. Az itt vásárolók vagy rászorulók, vagy keményen hátat fordítanak az ész nélkül konzumáló társadalmi szokásoknak. A személyes tárgyak ugyanúgy újrahasznosítandók, mint a műanyag.

Szüret

Véget ért az egyedül megtett útszakasz. Mostantól egészen más lesz, azzal együtt, hogy nem a kalandnak lesz híja, talán még sőt is. Megérkeztem a Los Angeles-i repülőtérre és leeresztettem. Elernyedtek az izmaim és összehuppanva átadtam magam az unokaöcsém, Peti és az 1984-es Volvo képében megjelent gondviselésnek. Most érzékelem igazán, milyen feszítetten tartottam testet-lelket-figyelmet az elmúlt egyedülutazós időben és hogy ez mennyi energiát fölemészt.

Szeretnék készíteni egy összegzést, egy leltárt az elmúlt kilenc mexikói napról. Arra kiélezve, hogy mit szeretnék megtartani, nem hagyni epizódszerűen elillanni. Ervin azt mesélte, a vietnám-kambodzsai utazása gyökerestől fölforgatta, megváltoztatta az életéhez való hozzáállását, … de aztán mégse. Olyan ez a kép, mint egy fényes start után lezuhanó űrrakéta. Mint egy óriási belégzés egy termékeny kitartott hang vagy egy masszív üvöltés előtt, mely végül bennreked. A felkiáltójelek kirakódtak annak mentén, ahol átalakulásokra volt szükség, de a változtatás végül nem jött létre. Súlyos fizikai következményei is vannak annak, ahogy az energia megszületik, majd céltalanná válik. Szomorúan elkeserítő pazarlás..

Magyarázatra szorul ez a következetlen összevisszaság, hogy vannak betűkkel jelölt hivatkozott emberek és vannak teljes névvel. Be kell ismernem, nem tudok mögé tenni felmentést. Mondanám, hogy volt, aki kérte az anonimitását, bár nem vagyok igazán biztos benne. Lehet, ez így nem igaz. Valószínűbb, hogy én tukmáltam rá. Volt, akit túlóvásból nem mertem névvel bevezetni. Vannak, akik egyértelműen teljes nevesek, amiért visszavonhatatlan módon részei az életemnek. Vannak, akiket ugyanide sorolok, de olyan bonyuloultan körülírható szerepet töltenek, vagy töltöttek be az életemben, hogy a helyzetleírástól elmegy a kedvem. Inkább nem teszek bele erőfeszítést. Najó, itt is rajtakapom magam, hogy nem erőfeszítés kérdése ez valójában, hanem ott les a sarkon a bejáratott kísérőm, a “minek”. Kit érdekel, ki kicsodám a magyar rockzenében.

El tudom azért hallgattatni, ha a nem tegnap zajlott harmincnyolcadik születésnapomra gondolok, mert a nyakamban lihegő “minek”-kel nehéz volt előre kiszámolni, mennyire emlékezetesre sikerült. Összehívtam a számomra fontosakat. Miután még javában házas voltam és még a nyitott házasságunk a kanyarban sem volt, csak nők voltak ott. Akkoriban nem engedtem meg magamnak, hogy férfiak saját jogon közel kerüljenek, fontosakká váljanak. Olyan mértékben óvtam a házasságomat, hogy ezt az opciót még igény szintjén sem engedtem felszínre. Önként zártam rács mögé a kísértést, diszkriminálva ezáltal a fele társadalmat. Amióta elváltam, ez megváltozott. Fontos férfiak lettek, akiket nagyon közel érzek. Van, akit barátnak neveznék, van, akit lelki támasznak és vannak, akik egyszerűen csak közel állnak és szeretem őket, fittyet hányva a nemükre. Nos, ez a szülinapi buli volt, ahogy később többen megosztották, az ott jelenlévők évének legkiemelkedőbb eseménye. Talán 10-en voltunk. Voltak napi kapcsolatos barátnők és voltak egyáltalán nem aktív, sőt, felületes viszonyok, akikhez megmagyarázhatatlanul mégis sok közöm volt. Ültünk a padlón és a fotelekben, egy kupacban, semmi klikkesedés. A buli arra épült, hogy boros pohárral a kezemben ünnepélyesen definiáltam őket. Elmodtam, honnan az ismeretség és mit jelent nekem, mit ad, mi pótolhatatlan benne, mit szeretek belőle és tőle. Ritka élmény, mert a miértjeinket nem szoktuk megosztani. A hallgatás szégyenlős burka mögül nemcsak a negatív érzéseket nehéz előszedni és féltésből a szeretteknek megmutatni. Azt sem fejezzük ki, ami jó és fontos, mert az is lemeztelenít és kiszolgáltat. Látszólag, persze. Valójában nincs mitől félni, csinálni kell. Mélyvíznek látszik, de tegyünk úgy, mintha csak 120 centis lenne. Ezért nagylevegővel ezúttal is abbahagyom a rejtőzködést. Ervin egyike a teljes névvel szereplőknek – bár szeretnék ebben, mint mondtam, rövidesen rendet rakni – akit eljött az ideje, hogy meghatározzak. Az a férfi, akivel az ismeretségünk viszonylag rövid, de annál jelentősebb. Párkapcsolatban állunk. Reményteliben, két okból. Egyrészt van a tarsolyunkban sok közelség és szeretet. Másrészt – először vagyok olyan párkapcsolatában, ahol egymás szabadságát és egyenrangúságát őrizve tartozunk össze. Közös értékrend és eltökélt szándék mentén bukdácsolunk ebben a jólhangzó törekvésben, megélve és tiszteletben tartva a fel-feltörő félelmeinket, amik szívesebben vonnák meg a másiktól a szabadságot a biztonságért.

Szóval visszatérve, íme, amit elraktam magammal Mexikóból, a számunkra oly idegen, de legalább annyira tanulságos kultúrából, az egyedül utazás élményéből és a mindennapjaim rutinjának feladásából. És szeretnék tenni érte, nehogy nyomtalanul visszarendeződjön és elmúljon, ami kivirágzott, gyümölcs nélkül.

Annak a bátorsága, hogy a legőrültebb dolgokba is belevágok, nem hagyom magam lebeszélni mások által. Ismeritek azt az elbizonytalanító érzést? Tudom magamról, hogy túl lelkes vagyok és meggodolatlanul beleugrós. Ez mindig megvolt. Ami más volt ezúttal, hogy erre nem tekintettem, mint baj. Beöleltem. Enyém. És jelentem, nem adom. Az utóbbi időkben vagyok képes a másságainkat – a ti és az én jellegzetességeinket – úgy megélni, mint nem bajok. Ez sem az. Attól még, hogy nem baj, persze zavarhat, érezheted úgy, hogy akadályoz és kiválthat heves érzéseket. Nyilván csak olyan útitárssal járok jól az életemben, aki hasonló és hasonlóan elfogad, különben állandó frusztráció elé nézünk mindketten.

Minden önbénázásomon lehet nevetni is. Ez is összefügg a nembajjal. Én  döntöm el, hogy ártalmas vagy cuki. 

Van egy a magam elfogadási nehézségeiből kiinduló nem-vagyok-rá-büszke kinézet rasszizmusom. Sokat küzdök ellene mert erőteljesen szembemegy az érzékrendemmel. Itt mexikóban rengeteget javult. Ahogy az emberek itt viselik önmagukat, abban nincs semmi igyekezet vagy megfelelés. Se férfiak, se nők nem törekszenek arra, hogy bármit is közvetítsenek a kinézetükkel, az öltözködésükkel. Miközben minden nő sminket hord, reggel ahogy a reptér felé utaztam a metrón, velem szembe egyszerre három nő sminkelte magát nyilvánosan. A szépség igénye megvan, ami viszont az én kinézet-rasszizmusom mögöttese, a tökéletesség igénye az, ami itt hiányzik. A “Csak felkaptam egy ruhát” – azt sugallja, hogy a legócskább rongyom is csinos. Sőt, így születtem: sminkkel és frizurával. Na itt nem. A nők tesznek a szépségért. Utcán fésülködnek. De nem rejtegetik a tökéletlenségüket. Fésülködés előtt kócosak. Smink előtt sminketlenek. Pocakosak – a sok sima és kukoricaliszt. És ez így norma és oké. Nos, szeretném továbbra is merni elaludni a hajamat. Nem tragédia. Nem belőtt séróval születtem. És merni úgy kinézni, ahogy kényelmes, például nem behúzni a hasamat, mert az nem mindig kényelmes, és nem tragédia. Sőt, leginkább szeretnék nem tudomást venni róla, hogy nem húzom be a hasamat. 

Ezzel összefüggésben szeretném a szépség belső megélését tovább leválasztani a külsőmről. Kaptam a hajas bejegyzésemhez néhány olyan levelet, ami azt bizonygatja, hogy így is szép vagyok. Nem ez a lényeg, drága uraim. Hanem az, hogy nem muszáj szépnek lennem. Ahogy jófej, vicces és okos, mint értéknek sem. Szerethető és elfogadható lehetek bármi nélkül, nem kell érte mércét teljesítenem. Nagyon nehéz megszabadulununk az értékeléseink mentén történő ítélkezéseinktől. Nekem is.

És egyelőre végül, szeretném megőrizni azt a nyitottságot, ami nemcsak a könnyű kapcsolatteremtést eredményezi. Legfőbb hozadéka az, hogy nem muszáj tartanom a magánszférámat, mert más jelenlétében legalább olyan szabad és önmagam tudok maradni, mint nélküle. Ezt a hosztelben gyakoroltam. Szükség van hozzá némi odafigyelésre és mellé tett öndefiniálásra, amikhez néha szintén nem könnyű hozzáférni, majd kimondani se, de megéri. Komolyan, egyre komolyabban gondolom a kommunát. Ami megfordult bennem, az az, hogy a másik ember nem elvesz, hanem hoazzáad. 

Miksztcsur of kultcsurz

A mexikóiak képesek úgy beszélni angolul, hogy nem tűnik fel, ha átváltottak spanyolról. Néhány kötőszóból aztán gyanús lesz, de nem lényegi az eredmény, mert így se úgyse értek semmit. Ilyen volt a mai idegenvezetőm az egésznapos túrán, a Guadalupei bazilikához és Teotihuacan piramisaihoz. A cancuni első kiránduláshoz képest azonban derűsen nem sértődtem meg rá, mert eszében sem volt az angolul értőket diszkriminálni, becsülettel lenyomta fele-felébe a szövegét. Arról nem tehet, hogy nem vettem észre. 

Felkészültem arra is, hogy képes vagyok lemaradni a buszról, mert bármikor eltévedhetek. Úgyhogy a teljes felszerelésemet – kabát és kendő az újabban haj híján fázós fejemre, amire csak a reggeli és esti órákban van szükség, hátizsák fölös-de-kellhet cuccokkal – csigaházként vonszoltam magammal, föl a piramisok tetejére. Holnap reggel ugyanis az időbe már nem fér bele a buszon hagyott cuccaim ügyében nyomozni.

A mai GPS-em egy müncheni fiú volt, akivel együtt próbáltuk kipótolni az angolul is spanyolul beszélő idegenvezető által prezentált történetekben bőséggel keletkezett tudáshézagjainkat. Itt a nagyvárosban másképp zajlik az ismerkedés. Cancunban nem is annak hívnám, inkább barátkozásnak. Mély és tartalmas beszélgetések születtek ott lépten nyomon. Buszon, hosztelben, asztalnál, taxiban, utcán. Kapcsolataink egészen a Fészbuk bejelölésekig fajultak. Ez a személyesség itt hiányzik. A kapcsolatok könnyedén köttetnek, de funkcionálisak maradnak és nincs folytatásuk. Nincs ujjhegyni érintés-érzés sem. Mindenki megy tovább. Csak így simán.

Megragadott a fiú humora. Régen találkoztam ilyen éles eszű jóindulatú szituatív fajtájával. Sáriéra hasonlít, ebben ő az etalonom. Az utóbbi időben sokat tekertem a téma körül. Úgy kezdődött, hogy pár éve, amióta az életem olyan véresen nembabramenősen komoly lett, elkezdtem nem érteni, nem fölismerni az iróniát és ezzel párhuzamosan azt éreztem, hogy a rám vagy fontos másokra irányuló kifejezetten sért. Azután fölvettem a harcot a szarkazmussal és a fontos dolgokat elviccelő típusúval szemben. Végül nemrég belefutottam pár tanulmányba, így papírom lett róla, hogy miért sértődök olykor be. Bizonyos fajtái az agresszió kiművelt eszköze.

Kimerültem itt, szívesen megyek el. A repülgetés már autóbusz szintű rutin. Sose gondoltam volna, hogy ilyenné tud válni. Mert még nem voltam világjáró üzletember. Vajon eljutok-e, el fogok-e akarni jönni mégegyszer Dél-Amerikába? Jóllakott embert ne kérdezd, mit szeretne másnap ebédelni. Pár hét múlva végiggondolom. És újraszkennelem, vajon sikerül-e legalább részben megtartanom az itt felszedett derűt. 

Basílica de Nuestra Señora de Guadalupe. Az eredeti elkezdett sülyedni hegyestűl és megrogyni, a helyiek úgy hívják, a mexikói Pisa. Tényleg ferde. Emiatti ijedtségükben a hetvenes években építettek egy újat. Most kettő van. Amiért ennyire pótolhatatlan, az az, hogy itt jelent meg az őslakosoknak Szűz Mária, így aztán elfogadták a kereszténységet, amivel az érkező spanyolok tukmálták őket.
Itt sorbanállásokat láthattok, mint mindenütt máshol egyébként. Mert rengetegen vannak. Fölül a gyónáshoz, alul ahhoz, hogy megnézzék a Guadelupe-i Szűz eredeti festményét. A lapos mozgólépcsőrendszer azt biztosítja, hogy ne képződjön tömeg a nézőkből. Így lehet garantáltan hozzájutni a látványhoz, mielőtt itthagy a busz. Utoljára a moszkvai Lenin-mauzóleumban láttam ilyet. Érthető, ők is rengetegen vannak. 
Megmásztam mindkettőt. Leírhatnám, hogy a hold- és a nappiramist, de kiderült, hogy a neveik hasraütésszerűen születtek. Nem lehet tudni, ki építette ezt az óriási várost a két templommal. Egy német archeológus kezdett itt kutatni, talált is és elkezdte kipucolni a hegy, föld, növény alól a leleteket. Eddig jópont. Az ásatások során – biztos türelmetlen volt régészkalapácsra hagyatkozni – az épületek felét óvatlanul felrobbantotta. Mindenesetre megmászni egy ilyet egészen extatikus élmény. Fizikailag és a látvány szempontjából is. Igényem lett volna egy meditálásra a csúcson, vagy legalább arra, hogy a kövek elkezdjenek hozzám beszélni. De óriási a túristazaj.
Itt a “mesterségem címere” fotókat gyűjtöttem össze. Az óriási kék agávéből lesz a tequila és egyéb alkoholok, de írható papírt, nyílhegyet és még tűcérnát – így egybe – is nyertek belőle, amikor nem volt mű. A bácsi feldolgozatlan, körülötte található növényi és állati eredetű festékekből állította össze ezt a képet. Az ősi város állítólag ezek színpompájában úszott. Úgy néz ki, lemosható, mert már nem. A vöröset egy bogár fajta bal alsó kaktuszra rakott ikráiból, a kéket egy kőporból, amit Diego Rivera is előszeretettel használt, a sárgát egy virágból, a zöldet egy növényből. A bal alsó kaktuszok egyébként sütésre vannak előkészítve. A telefonos hitelkártyaleolvasó pedig csak egyszerűen lenyűgözött. A családunkban gyerekkoromban keringett egy orosz vicc, amiből semmire olyanra nem emlékszem, amiből rekonstruálni lehetne, csak a poénját szoktam erre az esetre tartogatni: “Vot nasha tyechnyika!”
Ezeknek képtelen vagyok ellenállni. Azt hiszem, ha valaha délre költöznék, a növények lennének az oka. Az első kaktuszt eszik. Lenyesik a tüskéit és sütik, főzik, salátába teszik. Megkóstoltam, savanyú uborka íze van. Jobb középen egy egész mezőnyi ültetvény belőle.