Függök, tehát vagyok

Kép: Jo Frederiks – We are all 269

Reggel van. A ház még csöndes, az iskolarendszerrel agyonterhelt édes- és pótgyerekeim kihasználnak minden lehetőséget. Ágyban töltik a telefonjukat, ahogy Sziámi megénekelte*. A nap nem akar beindulni odakint sem, megrekedt a homályos ködös seszínűségben és csak látszólagosan járul hozzá a villanyszámlámhoz. A teendőim is várhatnak még. A máskor tipikusan kedvenceim közé tartozó bújós hangulatú végtelenre nyújtható vasárnap reggel most nem az. Feszülten, kiélesítetten frusztrált aggodalommal ülök a gépembe kapaszkodva, stílusosan nyugtató hatású citromfű teát iszom és közben élőben rettegek. Tegnap este ugyanis – becsületére legyen mondva, nem alattomosan, hanem figyelmezetetőjelek sora után – végleg elromlott az e-cigim.

Volt egy olyan gondolatom, hogy az útra már nem viszem magammal. A valódi cigiről elektromosra váltáson a jógatábor segített át. A környezetváltozás jót tett a szokás megtörésének, mert kézenfekvő volt új teret és formát találnom az újnak az újban. Az e-cigiről a semmire áttérés könnyítését szívesen tovább delegáltam volna az utazásra. A tizensokórás repülőút lett volna a kihelyezett elvonókúrám. A kijátszhatatlan keretek jóljönnek az elején. Később a rámszakadó élmények és újdonságok figyelemelterelése enyhíthette volna a kényszeredett tehetetlenségemet. De most itt maradtam mankók nélkül és még az „agyban dől el” érlelési idején sem vagyok túl. Pár óra vagy perc (vagy istentudja mikor támadnak), és farkasszemközt fogom találni magam az elvonási tüneteimmel. Semmi könnyítés… Csak a feszült várakozás.

Rettegek attól, hogy szembetalálom magam egy érzéssel, amivel nem tudok mit kezdeni. Elfog a nyugtalanság, a késztetés a nem tudom mire, amit bejáratottan azzal tudok ideiglenesen elhallgattatni, kiütni, hogy a kezemben tartom és időnként a számhoz emelem az e-cigit. Ürességnek nevezik a függők, amit cigivel, kajával, droggal, itallal gyömködnek be. Én úgy érzékelem, mint egy tranzitállomást, egy határmezsgyét, ahol még nem vagyok magamban és már nem vagyok odakint, kapcsolatban sem. Egy figyelmeztető vészcsengő, hogy nem köt le semmi, amivel kapcsolódhatok. Film, könyv, tevékenység, ember. Nem oldódhatok fel és tűnhetek el másban, mindjárt magamra maradok és akkor mi lesz… Ne kérdezzétek, hogy az miért olyan megengedhetetlen és félelmetes, hogy azonnal vissza kell forudlni, mert még sose találkoztam velem a magam teljességében. Hiszen függő vagyok. A találkozástól való félelemnél, ennél a bizonyos határmezsgyénél még sose jutottam magamhoz közelebb. A legkülönbözőbb kihátrálási formákban vagyok profi. Cigi, evés, kapcsolat, alvás, ha már semmi más nem bevethető. Kell ott a megközelíthetetlen területen lennie egy halom olyan érzésnek, amiket nem bírok el, amiknek nem kérem, nem akarom a valós súlyát. Csupa veszteség. El tudom őket sorolni, mint sztorikat, de képtelen vagyok teljességében átélni őket. A szerelmem elvesztésének fájdalmát. A gyilkos dühömet rá, amiért nem engem választott. A pusztító dühömet mindenkire, aki valaha ártott, nekem és másnak. Az apám hiányát. Annak elviselhetetlenségét, hogy nem vagyok a világ közepe. Hogy kicsiny vagyok, csepp a tengerben. Hogy a közelség és az összeolvadás szituatív és nem végtelen. Hogy minden öncélú ezen a földön, a saját létezésemmel az élen.  

Súlyos következményei vannak annak, ha ezeknek alámerülök. Cselekedni lenne muszáj. A fél világgal minimum nem állnék szóba. A másik felét menteni kéne. Pár embert följelentenék. Néhányat leüvöltenék, még ha PC módon is. Ha nem félnék, hogy visszaüt, meg is verném. Akár meg is ölhetném magam, vagy mást.

Ahh, már az elképzelésétől is, mi mindent vennék a nyakamba, elfáradok. De a tömérdek melónál még riasztóbb a magány. Az így vagy úgy fenntartott kapcsolatok, a kimaszírozott, kimanipulált  kötődések mind felbomlanának. Visszatérő félelmem – a szó minden elképzelhető értelmében univerzálisan egyedül maradok.

A mai első kínlódásra ítélt napomon azonban a világnak mégiscsak sikerült megúsznia a maguk teljes valójában rázúduló fájdalmaimat és haragjaimat. A citromfű teának köszönhetően jótékonyan végigaludtam, írom 6 órával később. Egyelőre megmenekültünk :).

*https://www.youtube.com/watch?v=JdSflIRuxiU

Hírdetés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s