Szeretteim távol s közel

Bagolyságom ellenére még mindig korán, 5 és 6 között ébredek, ez már nyilván nem a jetlag, inkább az izgatottság és várakozásteliség, amitől be vagyok sózva és kivet az ágy. Itt MC-ben a zsúfolt városban és ennek megfelelően a minden centit hasznosító hosztelben nincs egy talpalatnyi privát hely vagy park, ahol mondjuk jógázhatnék, amíg felkel a nap és beindul az élet. Nem ismerek más hajnali elfoglaltságot, beszorulok hát a három négyzetméteres lefüggönyözött sarkomba (VIP szállás!) és írok. 

Egyre nő a távolság az otthonhagyottak és köztem. Nemcsak a friss hó miatt, ami itt a pálmafákra csavart égősorok és a 22-29 fok miatt elképzelhetetlen. Nemcsak az időeltolódás miatt, ami napi egyre redukálja a kontaktust. Közönyt, vagy érzelmi kihívásokat generálok a szeretteim körében a távollétemmel, a fizikai távolság és az egymástól egyre jobban elszakadó, így leszakadó élményvilágaink okán, amiket nem elmesélve átadni, hanem megosztani lenne jó. Bevallom, számomra sem olyan éles itt a Díjnet-számla és a félbehagyott ügyekről kapott hírek súlya. Ebből kiindulva megértem, engem is nehéz lehet elkísérni ide az új, varázslatos és felvillanyozó életformába és helyekre. Kevés embernek megy, hogy ahogy otthon, most is őszintén együtt lélegezve velem tartson arra a telefonnyi vagy üzenetnyi időre, felvállalva természetes negatív érzéseit és jókorát spárgázva a keletkezett szakadékon. Minden kölcsönös megértés ellenére nem könnyű megélnem az ebből fakadó pillanatnyi veszteségeket. A szeretteim jelenléte mintha a törzsizmaim lennének. Ilyenkor külön erőfeszítésembe kerül megkeresni a tartófunkciójuk validitását, vagy ha nem megy, pótolni máshogy. 

Ennek és az egyedül utazásom érzelmi evolúciójának kapcsán (és persze hogy korábban is, de most élőadásban) sokat gondolkoztam azon, hogy állok a magánnyal, az egymásra utaltsággal, a szeretettel. Meggyőződéses megállapításokra jutottam. 

A “legyél jól egyedül, magadban kell megtalálnod a saját önbizalmadat és erőforrásaidat” -ot félreértelmezett és bűnösen félrevivő spirituális bullshitnak tartom. Sokáig egy az egyben nyaltam be ezt a szöveget, mögénézés és megkérdőjelezés nélkül. Kizártam másokat, mondván, ne zavarjatok, magamban kell megtalálnom. És csak nem jött össze. Nem csoda, fizika alap: egy testben akkor jön létre változás, ha külső hatás éri. Mi sem vagyunk különbek.  A szeretet, mások szeretete az a külső hatás, erőforrás, ami szükséges és elengedhetetlen. Ha elzárkózunk előle, a hatás elmarad. A hamis szlogen követése arra a tévútra tett, hogy az életem során minél kevésbé éreztem kívülről a szeretetet, annál jobban el- és magamba zárkóztam. De sebaj, vigasztaltam magam, hisz úgyis itt belül kell keresgélni.  Nagyon nagyon rossz vágány. A váltókart abban találtam meg, amikor rájöttem, szeretet létezik és van, mint körülöttünk a levegő, csak élni nem tudok vele. Amit magamban kellett onnantól megtalálni, az a belégzés és kilégzés képessége és folyamatos gyakorlása, visszatartás nélkül. Jóval könnyebb és teljesíthetőbb feladat, mint a mindent.. (https://www.youtube.com/watch?v=pFJ0S_ZKlo4 -Palya Bea: Beszív-kifúj).

Rehabilitáltam a szeretteimre utaltságomat, kimásztam a kapcsolatfüggőség ítélő szava alól és beláttam, nekem és másoknak szükségünk van arra, hogy stabilan és állandóan szerethessünk.

Persze kapcsolatfüggőség létezik. Rugalmatlanságnak hívnám. Amikor az izmok csak feszülni tudnak, de kiengedni nem. A belégzés megy, a kilégzés nem. A nézés csőlátás. Egyre koncentrál, pedig van körülötte ezer, ami fölött elsiklik. A nyak nem fordul, hogy segítse a szemet. A kívülről jövő szeretetet fogadó érzékszerv eltompul, szűr, cenzuráz. Na ezek valóban mind bennem voltak elromolva, rám rakódtak pici koromtól kezdve, létrehozva egyre több kompenzáló, korrigáló felesleges mozdulatot. Például az elzárkózást. Nem ezért szeretem a szüleimet :).

Gyanús kezdett lenni, hogy egyszer huszonpár éves koromban már átéltem azt a nyitottságot, ami itt Mexikóban újra rámszakadt. A rugalmatlanságaink és kompenzációink olyan korai és alapvető beidegződések, amik az életünk során állandó törődést és figyelmet követelnek. Mint a gerincferdülésnél. Folyamatosan és életfogytig formában kell tartani a gerinc menti izmokat, hogy ne essen össze a tartás, ne mozduljon utána a csípő, a térd, a boka. Edzeni kell. Erőfeszítést kell tenni érte. Rászánni napi-heti iksz időt, átöltözni, csinálni, vállalni a macerát és a kényelmetlenséget. Ha kihagyunk, rosszabbodik.

Hát így történhet meg, hogy a mélyen gyökerező elakadásaimon újra és újra átmegyek, sőt, átverekszem magam rajtuk és újra nyitok egyet a világomon. Elő fognak jönni később is, mindig más alakban, más környezetben, más helyzetekre kivetülve. Alázattal élek velük, izmosodom és szem előtt tartom, hogy a dolog nincs kipipálva. Csak újraedzve. És persze edzésben lévő kondival maga az edzés sem igazán nehéz. De a kényelmetlenség és az erőfeszítés újra és újra szükségeltetik. Az erő pedig nem abban rejlik, hogy mire jutok, hanem magában az erőfeszítésre való készsenállásban, a kényelmetlenség alóli nem kibújásban és az edzendő területeim transzparens felvállalásában és viselésében. 

A. a blogomat olvasva számonkérően kérdezte meg, mi a célom a belső életem kiteregetésével. Ugyanabban a levélben válaszolt is rá. A valódi kapcsolatokat nem a tekintély, a félelem, vagy a tökéletesség illúziója táplálja, hanem az egyenrangúság. Egyenrangúan egymáshoz férni pedig csak önvalónkkal lehet, ahogy vagyunk, pucéran, tökéletlenül és mindezt nem takargatva fegyvertelenül. A hosztelben egy folyosói howareyou-ból alászállósra sikeredett beszélgetésben egy fiú úgy fejezte ki, rengeteg energiáját felemészti, ha másnak akar kinézni, mint ami. Pazarlás, ráadásul magára nézve is ártalmas. Nos, ha úgy tetszik, rajtatok gyakorolom a transzparenciámon ülő szégyen elhagyását mert én is hiszem, amire A. rájött. Így teszem magam egyenrangúvá és hozzáférhetővé azok számára, akik szeretnek és várom tőlük ugyanezt, a biztonságot adó kölcsönös szeretet zavartalan áramlásának reményében. Beszívva és kifújva.

Szeretteim távol s közel” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Még Istennek is rá kellett döbbennie hogy még Ő is kevés az embernek ezért teremtett neki méltó ,szerethető társat. ^… mert nem jó az embernek egyedül…^
    Jó úton haladsz a ^kitárulkozással^,mert a igaz,bűntelen szeretet meztelenül őszinte. Csak a bűneinket kell takargatni……
    Az ÚR Is­ten azt az ol­dal­bor­dát, ame­lyet ki­vett az em­ber­ből, asszonnyá for­mál­ta, és oda­vit­te az em­ber­hez.

    Ak­kor ezt mond­ta az em­ber: Ez már cson­tom­ból való csont és tes­tem­ből való test. Asszony­em­ber le­gyen a neve, mert fér­fi­em­ber­ből vé­te­tett.

    Ezért el­hagy­ja a fér­fi az ap­ját és any­ját, ra­gasz­ko­dik a fe­le­sé­gé­hez, és egy test­té lesz­nek.

    És az em­ber és a fe­le­sé­ge mind­ket­ten me­zí­te­le­nek vol­tak, de nem szé­gyell­ték. (1Mózes 2, 22-24).

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s