Miksztcsur of kultcsurz

A mexikóiak képesek úgy beszélni angolul, hogy nem tűnik fel, ha átváltottak spanyolról. Néhány kötőszóból aztán gyanús lesz, de nem lényegi az eredmény, mert így se úgyse értek semmit. Ilyen volt a mai idegenvezetőm az egésznapos túrán, a Guadalupei bazilikához és Teotihuacan piramisaihoz. A cancuni első kiránduláshoz képest azonban derűsen nem sértődtem meg rá, mert eszében sem volt az angolul értőket diszkriminálni, becsülettel lenyomta fele-felébe a szövegét. Arról nem tehet, hogy nem vettem észre. 

Felkészültem arra is, hogy képes vagyok lemaradni a buszról, mert bármikor eltévedhetek. Úgyhogy a teljes felszerelésemet – kabát és kendő az újabban haj híján fázós fejemre, amire csak a reggeli és esti órákban van szükség, hátizsák fölös-de-kellhet cuccokkal – csigaházként vonszoltam magammal, föl a piramisok tetejére. Holnap reggel ugyanis az időbe már nem fér bele a buszon hagyott cuccaim ügyében nyomozni.

A mai GPS-em egy müncheni fiú volt, akivel együtt próbáltuk kipótolni az angolul is spanyolul beszélő idegenvezető által prezentált történetekben bőséggel keletkezett tudáshézagjainkat. Itt a nagyvárosban másképp zajlik az ismerkedés. Cancunban nem is annak hívnám, inkább barátkozásnak. Mély és tartalmas beszélgetések születtek ott lépten nyomon. Buszon, hosztelben, asztalnál, taxiban, utcán. Kapcsolataink egészen a Fészbuk bejelölésekig fajultak. Ez a személyesség itt hiányzik. A kapcsolatok könnyedén köttetnek, de funkcionálisak maradnak és nincs folytatásuk. Nincs ujjhegyni érintés-érzés sem. Mindenki megy tovább. Csak így simán.

Megragadott a fiú humora. Régen találkoztam ilyen éles eszű jóindulatú szituatív fajtájával. Sáriéra hasonlít, ebben ő az etalonom. Az utóbbi időben sokat tekertem a téma körül. Úgy kezdődött, hogy pár éve, amióta az életem olyan véresen nembabramenősen komoly lett, elkezdtem nem érteni, nem fölismerni az iróniát és ezzel párhuzamosan azt éreztem, hogy a rám vagy fontos másokra irányuló kifejezetten sért. Azután fölvettem a harcot a szarkazmussal és a fontos dolgokat elviccelő típusúval szemben. Végül nemrég belefutottam pár tanulmányba, így papírom lett róla, hogy miért sértődök olykor be. Bizonyos fajtái az agresszió kiművelt eszköze.

Kimerültem itt, szívesen megyek el. A repülgetés már autóbusz szintű rutin. Sose gondoltam volna, hogy ilyenné tud válni. Mert még nem voltam világjáró üzletember. Vajon eljutok-e, el fogok-e akarni jönni mégegyszer Dél-Amerikába? Jóllakott embert ne kérdezd, mit szeretne másnap ebédelni. Pár hét múlva végiggondolom. És újraszkennelem, vajon sikerül-e legalább részben megtartanom az itt felszedett derűt. 

Basílica de Nuestra Señora de Guadalupe. Az eredeti elkezdett sülyedni hegyestűl és megrogyni, a helyiek úgy hívják, a mexikói Pisa. Tényleg ferde. Emiatti ijedtségükben a hetvenes években építettek egy újat. Most kettő van. Amiért ennyire pótolhatatlan, az az, hogy itt jelent meg az őslakosoknak Szűz Mária, így aztán elfogadták a kereszténységet, amivel az érkező spanyolok tukmálták őket.
Itt sorbanállásokat láthattok, mint mindenütt máshol egyébként. Mert rengetegen vannak. Fölül a gyónáshoz, alul ahhoz, hogy megnézzék a Guadelupe-i Szűz eredeti festményét. A lapos mozgólépcsőrendszer azt biztosítja, hogy ne képződjön tömeg a nézőkből. Így lehet garantáltan hozzájutni a látványhoz, mielőtt itthagy a busz. Utoljára a moszkvai Lenin-mauzóleumban láttam ilyet. Érthető, ők is rengetegen vannak. 
Megmásztam mindkettőt. Leírhatnám, hogy a hold- és a nappiramist, de kiderült, hogy a neveik hasraütésszerűen születtek. Nem lehet tudni, ki építette ezt az óriási várost a két templommal. Egy német archeológus kezdett itt kutatni, talált is és elkezdte kipucolni a hegy, föld, növény alól a leleteket. Eddig jópont. Az ásatások során – biztos türelmetlen volt régészkalapácsra hagyatkozni – az épületek felét óvatlanul felrobbantotta. Mindenesetre megmászni egy ilyet egészen extatikus élmény. Fizikailag és a látvány szempontjából is. Igényem lett volna egy meditálásra a csúcson, vagy legalább arra, hogy a kövek elkezdjenek hozzám beszélni. De óriási a túristazaj.
Itt a “mesterségem címere” fotókat gyűjtöttem össze. Az óriási kék agávéből lesz a tequila és egyéb alkoholok, de írható papírt, nyílhegyet és még tűcérnát – így egybe – is nyertek belőle, amikor nem volt mű. A bácsi feldolgozatlan, körülötte található növényi és állati eredetű festékekből állította össze ezt a képet. Az ősi város állítólag ezek színpompájában úszott. Úgy néz ki, lemosható, mert már nem. A vöröset egy bogár fajta bal alsó kaktuszra rakott ikráiból, a kéket egy kőporból, amit Diego Rivera is előszeretettel használt, a sárgát egy virágból, a zöldet egy növényből. A bal alsó kaktuszok egyébként sütésre vannak előkészítve. A telefonos hitelkártyaleolvasó pedig csak egyszerűen lenyűgözött. A családunkban gyerekkoromban keringett egy orosz vicc, amiből semmire olyanra nem emlékszem, amiből rekonstruálni lehetne, csak a poénját szoktam erre az esetre tartogatni: “Vot nasha tyechnyika!”
Ezeknek képtelen vagyok ellenállni. Azt hiszem, ha valaha délre költöznék, a növények lennének az oka. Az első kaktuszt eszik. Lenyesik a tüskéit és sütik, főzik, salátába teszik. Megkóstoltam, savanyú uborka íze van. Jobb középen egy egész mezőnyi ültetvény belőle. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s