Issue – így becézik angolul gyűjtőnéven az “ezzel nyomod a gombomat”-tól egészen a személyiségzavarig az összes lelki bajt. Petivel sok perspektivikusan építő beszélgetésen vagyunk túl, aminek általában a végkicsengése a “that’s your issue!” (kb így: ezzel neked van bajod). Ha jól emlékszem, a második közösen töltött napunkon kezdtük el és azóta sok vicces és komoly megállapítást fedeztünk fel magunkról, jóindulatú vidámkodás közepette.
Találtunk példát űrbe(vagy ki? nem is tudom, melyik a pontosabb)töltő elfoglaltságok sorára. Az orális és vizuális stimulációk változatos, tartósan károsító és hosszú listája mögé be lehet sorolni egy halom a társadalom által csalóka módon okénak, vagy erénynek ítélt hóbortot. Igazságtalan módon egy tőről fakadnak az irtandóakkal.
Azután itt vannak a megbúvó issue-inkkal megtámogatott nemes ügyeink, például az, hogy a környezettudatosságomban tulajdonképpen a kényszerességemre támaszkodom. Az újrahasznosításnak és a pénzzel való takarékoskodásnak, ami közös, sőt, családi vonásunk, ki-ki a szorongásából fakadóan lett mestere.
Arra is rájöttünk, hogy a másik ember pesszimizmusa és negativizmusa hatására könnyebb pozitívnak és egykedvűen mindent rendben találó buddhának maradni. Felváltva használtuk ki a helyzeti előnyünket, én egy dugónál, amin Peti mérgelődött, Peti egy sorbanállásnál, amiben az én életkedvem veszett oda. Ugyanis ha a másik elkezd fanyalogni a helyzetre, kiugróvá válik, mennyire gáz és parttalan, amit csinál, így könnyű elhatárolódni tőle és voksolni az ellenkezője mellett.
Ma végigbicikliztük SF néhány dimbjét-dombját és hídját. Nem kis láb- és tüdőmunka volt. Ennek kapcsán arra jöttem rá, hogy az extrém módon megerőltető mozgást azért élem meg olyan boldogítóan felszabadítónak, mert ami viszonylag objektíve kihívás, azért joggal veregetem meg a vállamat (mások vállveregetésében bízni nehéz, hiszen ki tudja, értik-e, amit mondanak, komoly szaktekintélyek-e a szóbanforgó témában). A magamtól begyűjtött vállveregetésem a teljesítményemért megnöveli az önbizalmamat. Stabilitást és egyben felmentést is biztosít – egy kis időre. Jó, most egy darabig lehet nyugton maradni. Nem kell újra és újra bizonyítani. Egyszer-egyszer azért mégis kell.. Úgy látszik, alaposan megtanultam, hogy vállveregetés nélkül a senkihez konvergálok.
Az issue-inkról azt is megállapítottuk, jobban járunk, ha mi magunk is tiszteletben tartjuk őket és betartatjuk másokkal is. Mert ha nem, az úgyis megbosszulja magát. A változásra nem érdemes apellálni. Addigis jogunk van az issue-inkhoz és ahhoz, hogy ezek mentén akadálymentesített életet élhessünk. Ne legyünk rákényszerítve, hogy mások legyünk , de a környezetünk se legyen rákényszerítve a tőlünk való szenvedésre. Az issue-ink nem szégyeneink, hanem velünk járóink, legalább annyira, mintha lenne kerekesszékünk.
Berkeley-ben és San Franciscoban biciklizve először éreztem komolyan, hogy itt tudnék élni. Közeli értékeket és emberi léptéket találtam. De azt is érzem, hogy nem költöznék már ide vagy máshova végleg, mert az efajta otthon-szemléletnek számomra megszűnt az értelmezhetősége. Kicsúszott alóla a talaj. Vagy másféle kell alá. Olyan, ami megfelel a minduntalan magammal hurcolt kerekesszékemnek.
