Mexikóváros első benyomásai és fáradtsága

Rengeteg gondolat áll ide sorba a fejemben, de annyira fáradt vagyok az első napi városélményektől, gyaloglástól, eltévedés-stressztől és a felhalmozódott nemalvástól, hogy csak ideteszem a mai legbeszédesebb fotókat. És még annyit, hogy minden lehúzó előzetes pletykák és városundorom ellenére eddig ez egy remek helynek látszik.

Mexikói színek és formák. Annyira tipikus..! Csak ajándékba nem lehet ilyeneket vinni, mert ezek és társaik csak itt érvényesek. Az országhatáron kívül ugyanazok a kedves és vidám kompozíciók már irtózatos giccsparádé. 
Növénységek sorrendben: 1. Növényi fal izgalmas összekötőelemként a modern és a klasszikus közt egy házon belül. 2. A mikulásvirág az új árvácska. 3. A fikusz az új karácsonyfa. 4. Bármi lehet karácsonyfa.
Szöcskék a pizzán és a mandula alternatívájaként, kimérve, chiliporral és lime-mal. A sütik mellett pedig vastagon megvajazott kenyér ugyanolyan vastagon megszórva kristálycukorral (Zoli mesélt az alföldi tejfölös változatról, hát tessék, majmoljuk egymást ilyen messziről is).
Betévedtem egy itteni VAMP-ra. A hely dizájnja, a cuccok minősége és dizájnja és a vacsora is elképesztően hipszter és menő volt. 
A mexikóvárosi hosztel. Nem optikai csalódás, a lefüggönyözött személyes tér egy ágynyi hosszú és egy ágy plusz egy bőröndnyi széles. De annyira fáradt vagyok, hogy ennél több helyigényem nincs. Viszont kb Budapesten a belső 6-7. kerületnek megfelelő helyen van, mind jellegében, mind belvárosviszonylatban. Áldás. 
Itt a mexikói fíling nemcsak a szegénység szűrőjén jön át, mint Cancunban. Élvezetes, szaftos, zamatos az a kavalkád, ami egyetlen egységen belül összezsúfolva mégsem káoszt teremt, hanem sokkal inkább életteli harmóniát.

Megérkeztem (és a Karib)

Fehér homok és pálmafák

Isla Muheres – asszonyok szigete. Negyedik napomon kijelenthetem, megtanultam, mit jelent egyedül utazni. Kellettek hozzá az előzőek. Megtapasztaltam, beengedtem, milyen mexikóinak lenni. Idegen, így bevallom, nehéz volt elhinni. Megértettem, hogyan következik a helyiek természetéből a szegénység, ami persze viszonylagos, mert a saját mércénkkel mérjük. 

De sorjában. 

Egyedül utazni annyit jelent, hogy sosem vagyok egyedül. Úgy képzeltem, arra való, hogy magamban mélyedjek el. Tévedtem. Kinyitott olyan módon, amennyire az emberek felé sose voltam ezelőtt. Nem verekedtem még át magam az idgenekkel kapcsolatban az elkerülésen. Azt vettem észre, hogy már nem akarok ugyanazokba a folyókba lépni. A mosolyok, amiktől elmúlt már az izomlázam, valódiak, ha bennem is azok. Az előző napok hatására ma azt kerestem magamban, mitől váltak azzá. Egyszerű. Nem monitorozom magam a mosolygó szemével, hanem őrá, a másikra figyelek. Nem firtatom, mit akarhat, mi a szándéka, ehelyett percről percre az vezéreli az arcizmaimat, milyen benyomást kelt bennem. Ha a mosolya jólesik, beengedem és visszamosolygok. Amint nem, lefagyasztom.

Az eredmény, ahogy B mondaná, könnyedén megérintjük egymást az ujjaink hegyével és létrejön a kapcsolat, amiből beszélgetés születhet. Vagy nem. Éppen annyi, amennyi jó. Nem abból, hogy én szeretnék tőle valamit és nem is abból, hogy ő. Abból, hogy mi. Észre se vesszük és megtörténik. És amnt itt az ideje, abbamarad. Ahogy K barátom autót vezet, arra emlékeztet. Lenyűgöz vele. Koncentrál a többi autósra és reagál. Előrelát. Nem a logikájával, hanem a figyelmével. Nemcsak az irányítja, hogy mit szeretne megtenni, hanem az is, hogy mit engednek meg mások, mit tehet meg ott és akkor, miközben a sajátját sem téveszti szem elől. Haladni akar. És halad. Amikor lehet. 

A kompon a sziget felé egy későbbi infó szerint 14 éves guatemalai fiút szólítottam meg, mert egy dávid csillag lógott a nyakában. Kiderült, fogalma sincs, mi az amit visel, viszont simogató és derűs volt feltérképezni egymást 20 perc erejéig. Népes családjával, rokonaival, barátaival és üzletfeleivel járják Mexikót. Sok latinamerikai látogat ide. Visszafelé a mellettem ülő mexikóival azon dőltünk a nevetéstől, ahogy az erős szél a fedélzeten befogja a fülünket és a szánkat. Egy tét nélküli szelfi lett ennek a kapcsolatnak a vége, a napszemüvegen is átsejlő állítólag beszédes szemeim kedvéért. Az útközben és a hosztelben itt-ott beszédbe elegyedő helyiek és utazók mind egy-egy ujjhegynyi érintés. Hogy ezeket mennyire nevezhetem kapcsolatnak? Éppen arra elegendők, hogy megtapasztaljam, nemcsak az otthon hagyott és szívemben lakó maréknyi ember stabilitása teszi ki az emberi közösségemet, hanem kellő nyitottsággal a pillanatnyi hangulatok sorstársai is. Ettől úgy érzem, sokan vagyok és tág. 

A szigeten golfkocsit és robogót lehet bérelni. Mindkettőtől ódzkodtam, helyette bicikli bérlésre gyúrtam, amiről szintén hallottam, mint opció, de azt nem találtam meg. Nyilván. Nekivágtam a szigetnek gyalog. 10 kilóméter után eltévedtem. Nyilván. Olyan helyeket láttam, amiket nem mertem lefotózni, szívtam viszont magamba. A helyiek életmódját, szagát, világát. Az ajtók nyitva, a parányi életterek közszemlére téve. Az emberek időtlenül végzik a dolgukat, vagy bágyadtan ücsörögnek a fullasztó légkondimentes melegben. Megkérdezik, mit keresek, elmodják, mit találok, ha tovább megyek. Nem sietnek, nincs hova és miért. Többet ér a pazarlóan osztogatott mosoly, a rövid beszélgetés, a kölcsönös apró érintés. Ott a szigetnek a turistáktól félreeső részén minden áll. A városban a megélhetésért ugyanezzel a módszerrel próbálják megvalósítani a pénzkeresést. Szóbaállnak, érdeklődnek és akihez bejutnak, annál célt érnek. 

Egészen céltudatosan megértetem magam az angol idegenvezetés hiányának és a jövet-menet rámrakódott szavaknak köszönhetően. Elmakogom nagyvonalakban, ki vagyok, mit és meddig keresek itt. Ennek köszönhetően kikeveredtem a helyi gettóból és egy spanyol-koreai páros golfkocsijára kéredzkedtem fel, spanyolul. Solo? – kérdezik sokan. Ilyenkor vásári majom szerepében tetszelgek. 

Búcsúzom ettől a helytől ma este. Az elcsépelten kommersz világa nem az enyém, viszont a karnyújtásnyira és lépten nyomon elérhető temészetközelisége olyan új világot mutatott minden nap, amivel nem tudok betelni. A mai nap slágere a pelikán – tengeren az új hattyú. Szerencsémre nem jött annyira közel, hogy ti is jól láthassátok (bal alsó), több fürdőzővel ellentétben megúsztam, hogy mellettem csapódjon be a tengerbe zuhanórepülésben sok G-vel halért. De legtöbbször olyan lélegzetelállító számomra a látvány, hogy nehezen veszem rá magam a varázst megtörő fényképezésre. Inkább később leírom 🙂

Közel jöttek
Termés

Gondviselés

A mai élményeim eköré a szó köré szerveződnek. Többszörösen átéltem az isteni és az emberi léptékét. A maják földjén jártam, ahogy tegnap. De ezúttal – milyen sokat számít! – gondviselve. 

A gyülekező helyen az idegenvezető megkérdezte a nevemet, feltett pár magánéletemre vonatkozó kérdést, majd onnantól kezdve felosztotta a maják felé tartó buszt mindenki másra és rám, ejtsd Bérá-ra. A tegnapi kirándulásom fő konfliktusa abból fakadt, hogy az utazók négy ember kivételével (köztük én) spanyol nyelvűek voltak, így angol nyelven alig szóltak hozzánk. Évezredesen kisebbségben élő zsidó származásomra hivatkozva látom be, hogy érzékenyen, extrém módon reagálok a hátrányos megkülönböztetésre, ami tegnap képes volt beárnyékolni még a piramis napsütötte oldalát is. Ma alig többen, heten voltunk. Két New York-i, két Kanadában élő mongol és egy bolgár, két finn és én. Ez a létszám már, úgy látszott, megütötte a mércét. Az idegenvezetőnk megfelezte a nyelvidőt és angolul is beszélt, közben rajtam, Bérá-n csekkolva, hogy képben vagyunk-e. Valószínűleg értesült a panaszról, amit a tegnapi incidenssorozat miatt az irodájában tettem, bár bevallása szerint csak a nap vége felé rakta össze, hogy a panasztevő konkrétan én voltam. 

Amennyire mélyre taszító, ellenségességességet szülő érzés a kirekesztés és a nemtörődömség, annyira korrumpálóan felemelő a kivételezettség. A maják történelme, amit spanyol félszavakból tegnap is összeraktam, ma teljességében jött át. A piramis látványa, ami tegnap lélekölő attrakciógyűjteményként hatott, ma megszólított és beszélt hozzám. Minden kő, amit láttam, megérintettem és amire léptem, élénken sugározta felém a maják sokezer éves civilizációjának sűrűségét és forradalmi egyediségét. Másképpen, a gondviselés összetett egyértelműségét. 

Tulum és Coba

A New York-i lánnyal, aki a még nem híres, de színész (mi más is lehetne New Yorkban) csak-barátjával utazott ide, miután kénytelen volt az éppen ma születésnapos, pár hete azonban szakítás áldozatává vált barát-barátjának vett utat mással pótolni, pár értékes mondatot váltottam. Nem volt felület, ami motivált volna a vele való közösségvállalásra. Instagramon keresztül nézte, amit látott. Kúl pózokat és arcokat komponált és főképp az foglalkoztatta, visszaadja-e azokat a lépten nyomon lőtt fotó. A föld alatti szentélyben azonban egymás mellé keveredtünk. Picit kesernyésen mesélte el, hogy érkezéskor a reptéren hogyan vették le őket szervezetten 150 dollárral a taxisok, mintegy negyedórás távolságot díjazandó. Majd hozzátette, hogy tulajdonképpen ha mögé nézünk, miért kénytelenek ilyen trükkökhöz folyamodni, akkor valahol igazságos is, hogy a mélyszegénységben így jutnak támogatáshoz a gazdagoktól, akik a Marriottba vitetik magukat. Meghatott az instagram-lány hozzáállása, amivel önmagát, a rászorulókat és a helyzet méltatlanságát is a gondviselésbe forgatta át. 

Földalatti szentély. Nem al-, hanem túlvilág.

Átéreztem a New York-i lány újraelosztást megengedő felmentését. Új szemmel tapasztaltam és újonnan felszedett maja-tudásmorzsákból tudom, hogy a ma élő maják milyen élethelyzetben, magukra hagyott, szerepüket elvesztett nyomorúságos körülmények között sínylődnek. Könnyű volt könyörületesen mögénéznem és türelmesen jóváhagynom azt a nyomulást, amitől tegnap még kifutottam a világból, amint a kézzel gyártott tárgyaik ránk tukmálásával tapintatmentesen nyomulnak. A gondviselés abban is megnyilvánult, ahogy a harag helyére tisztelet és együttérzés lép.

Maya mosdótál és tömérdek eladó maya obszidián

És még. A szállásadóm, aki egy hosztelt (!) üzemeltet, felhívott telefonon, amikor nem jelentem meg időben a kirándulás előrevetített befejeztével. Az utolsó állomáson ugyanis a kanadai bolgárral karöltve eltévedtem. Az indulás idején tőlem egyáltalán nem szokatlan módon föl-alá rohangáltunk az “otthontól” egy órányira eső városban és a busz nélkülünk tért vissza Cancunba. Jókedvűen ültem föl a helyi volánra. A fiú Hola Mexico néven szerepel a telefonomban. Otthagyta ugyanis az éjszakai műszakot és rábízta egy önkéntesre a szállóból, hogy kijöhessen értem az állomásra és ne engedje, hogy újra eltévedjek. Ilyen közelről is meg lehet itt távol élni a gondviselést.

Az alábbi fotókkal azt igyekeztem megörökíteni, ahogy a gondviselés a természet számomra csodáiban nyilvánul meg. Elképesztően felemelő szabadon látni isten teremtményeit, akiket és amiket csak képről vagy állatkertből ismertem eddig. Természetes környezetükben impozánsak, tekintélyesek és megnyugtatóan ellentmondást nem tűrőek. Hálával és alázattal töltenek el, amiért léteznek. És láthattam. 

Iguána, coati, majom a fán és látványos, hangos madár
Az agave és a pálma mint parazita és liánok

Idióta kérdések, avagy szociális fóbia újraélve

Ma meglátogattam a világ hét csodájának egyikét. A chichen itzai maya piramist és tartozékait, templommaradványait. Egyetlen fotót sem készítettem és nem erről fogok írni. Megnézhetitek youtube-on, mert izgalmas, ahogy bizonyos napokon lépcsőnként megy le a nap. Nem a mai volt az. Lélektelen volt a túra és bosszantó, hogy megfosztottak a hely spirituális átélésétől. De ha nem is ezen volt a hangsúly, attól még zajlottam ma is bőven..

A két fotónak masszív háttere van, szeretném nagy levegőt véve megosztani veletek. Nehéz ide koncentrálni, mert estére az asztal a hosztelben megint tele van utazókkal, másokkal, mint tegnap, akik pillanatnyi feloldozást, menedéket keresnek egymás társaságában. Világutazók, 2-3-4-5 hónapot töltenek úton, különböző kontinenseken, amiből mindössze egyet látnak tisztán előre. Azt is csak ország szinten, a városok ezeken belül itt dőlnek el az asztalnál. Hasonlóakkal ismerkedtem meg a mai kiránduláson. Pár nap múlva, Mexico Cityben egy görög srác és egy chilei lány társasága vár rám, amit könnyű összehozni facebookon vagy whatsappon. Így működnek ezek a kapcsolatok. Nem kell hozzá más, csak wi-fi. 

A Chichen itzaba tartó túrabusz megérkezését zenével a fülemben a baloldali patkán vártam, táncolva, inkább -gatva, hogy ne látsszak teljesen hülyének. Izgatott és várakozásteli hangulatban arra gondoltam, mennyire azon múlik az egyensúlyom, hogyan érzékelem magam. Ma reggel nem ismertem lehetetlent. Ismeritek azt a jelenséget, hogy ez a lábszélességnyi patka ha egy centire emelkedik ki a földből, akkor biztonsággal lépdelhető, sőt, táncolható, ha pedig harminc-negyvennel, mint itt, akkor a lépések óvatosabbak, odafigyelősebbek, máris nem a zene a főszereplő, hanem az, hogy ne zúgjak le. Elhatároztam, hogy szarok a magasságra és élem a zenét. Persze, hogy melléléptem olykor, lecsúszott a lábam. Visszaálltam és éltem tovább, zavartalanul. Ment és örültem neki, élveztem a szabadságot, amit a bátorság és a korrigálás képessége adott. 

A buszon azután élesben ismétlődött meg a pat(t)ka-helyzet. Teltház volt, mellém ültettek egy szintén egyedül utazó holland harmincast. Na most mi a teendő? Máris kívülről láttam magam újra, a saját kétségekkel teli és sokévnyi belém ivódott nemelfogadó megmérettető szememmel. Szóljak hozzá? Ha igen, minek is? Kell egyáltalán, hogy közöm legyen az egynapos útitársamhoz? – próbáltam kimenekülni az átlagos szociális helyzetből. Ő oldotta föl, beszélt hozzám. Minek is? Kell egyáltalán komolyan válaszolnom a kérdéseire? Tényleg érdekli? Mit akar igazából tudni rólam? Minek?, újfent. Bővebben is mondhatom, vagy az már fölösleges? 

Leszálltunk a buszról az első megállóban. Akkor mi most együtt megyünk nézelődni? Vagy lehagyhatom? Támolygás, ténfergés, zavart helykeresés. Jézusom, hányéves vagyok, 17? Tejóég, nehogy azt higyje már, hogy ráindultam! Persze, jófej, helyes is, de nem lehetne kihagyni a férfi-nő részt? Dejó lenne, ha kiderülne, hogy meleg, akkor egy teherrel kevesebb. 

Előkerül egy holland lány is a buszról, egy chileivel együtt, a hosztelben szedték össze egymást. Ezek ketten hollandul beszélnek – kirekesztődöm. A chilei tud angolul is, bár nem zavarja, hogy nem érti a hollandokat – akkor én vele beszélgessek? Miről egyáltalán? Akkor mi most már négyen vagyunk? Velük kell menni? Kövessem őket, vagy előre menjek? És ha egyedül megyek, azt hiszik, utálom őket? És amikor visszaülünk a buszba, bánni fogja a holland, hogy mellettem kell ülnie és nem a holland lány mellett? (Kiderült, nem meleg sajnos.) Beszédbe elegyedek egy amerikai diákpárral. Hozzájuk is csapódhatok? Zavarom őket? Öreg vagyok hozzájuk? Unalmasak? Elhagyhatom értük a holland-chilei bandát? De minek is? Már nem is tudom, mire vonatkozik a minek. Az összes lehetséges lépésre kábé. Ténfergés újratöltve, és az egyetlen dolog, ami nem történik meg, hogy magamnak tegyem fel és válaszoljam meg a kérdést: mit is akarok most ebben a pillanatban pontosan tenni? Kivel akarok lenni és mit szeretnék megnézni? 

Mikronanométerekben mérhető kérdések ezek. Kihangosítottam őket 15 centi erejéig, hogy ne kelljen hozzájuk mikroszkóp. De a lényegüket tekintve arra irányulnak, hogy ki vagyok én – magam és mások számára, mit jelent a kapcsolat nekem és másoknak és hogy lehet ezt a kettő egymástól esetleg különböző kimondatlant összehangolni. És feloldódnak, fel is oldódtak, amint egy hosszabb útszakaszon elmélyült köztünk a beszélgetés a hollanddal és kölcsönösen meghatározta az értéket, ami az intimitásban születik. Onnantól fogva egyértelművé vált a helyem, megszűnt a ténfergés, újra nem lett lehetetlen, visszatért az egyensúly, ami a patkán az utazás kezdetén megvolt. 

Egyedül

Az oroszoknak van egy szava: тоскливый. Lefordíthatatlan. Körülírom. Keserű, üres, szomorkás, visszafojtott, befeléforduló és ott semmi vigasztalót nem találó, sóvárgó. Nem olyan súlyos a helyzet, hogy többsoros legyen, hisz ez egyetlen szó. Ezen jelentéseket hordozza összegyúrva. És ez jellemzi a mai napomat. Rátelepszik az élményeimre, emiatt “nem tudom eldönteni, szívem, hogy itt rosszabb vagy ott jobb” – Sziámi találó szavaival kifejezve.

Nem fogom azért menekülőre, nem vagyok hajlandó rossz ötletnek tartani. Igyekszem visszanyerni a nyitottságomat, mint visszatornázni az elvesztett egyensúlyt. Érzem, ahogy akadozik. Visszatértem a szálláshelyemre, ahol helyes emberek ülnek-isznak-beszélgetnek mellettem a laptopozásra alkalmas asztalnál, én pedig azt fontolgatom, kivegyem-e a fülemből a zenét. Tegnap, a mai előtt, még automatikus mozdulat lett volna.

Sok oka van a тоскливый hangulatomnak. Magam is fürkészem őket.

A hely. Cancun egy hatalmas szórakoztatóipari megapark. A helyiekhez képest gazdag külföldiek vendéglátására épül a megélhetés.  Az itt élők, akár a betanított munkások, tudják, hogy a nyereség érdekében kedvesnek és előzékenynek kell lenniük. Az éttermek és túristautakat kínáló irodák alkalmazottai kiözönlenek a járdára és érdeklődő kérdésekkel, széles mosollyal bírnak rá, hogy megálljak. Az egyértelmű visszautasítás sem töri le őket. Folytatják a kérdezősködést, hasznos tippeket, tanácsokat adnak. Zavarbaejtő ez az alávetett attitűd. Az emberek szemébe itt hiába nézek, amit látok, ismeretlen. Elveszve keresem a kapcsolódási pontot, izomláz van az állkapcsomban a visszamosolygástól, de a belülről fakadó kihasználás érzése nem engedi, hogy felhőtlenül örüljek a kedvességüknek. Hasonló bűntudatszerű érzést keltenek azok a félreeső utcák, ahol a helybéliek szegénységben élnek. Úgyhogy itt maradtam két tűz között rekedve. A túrista attrakciók nem érdekelnek, ami pedig érdekel, az fáj.

Félreeső helyek, Cancun

Az egyedül. Vágyom rá, hogy osztozzak, jón és rosszon. Mindkettő súlya elviselhetőbb úgy. Az idegenség, a stílus- és színvilág szívmelengető és vidító is olykor. Csodálattal tölt el, ahogy hallgatom az utcákon mindenhonnan üvöltő mexikói esztrádzenét, a buszon és a közösségi tereken duettet rappelő párokat, fiúkat. De ez az öröm nem szétáradó, nem gerjeszti önmagát, mert bent marad, bezárva. 

Színek, Cancun
Kreatívan csodálatos szállásom

A pénz és a biztonság. Nincs rá okom, hogy szorongjak rajtuk. Gábor barátom a sajátjára úgy hivatkozik, mint transzgenerációs holokausztélmény. Nem foglalok róla állást, sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Az én örökségem ráadásul nem is nyúlik olyan messzire vissza, elég, ha a szüleimig visszanézek. Tény azonban, hogy egész nap küzdöttem az átvertségtől, a kifosztástól való félelmeimmel, amik a szőnyeg alól munkálkodva arra késztettek, hogy feszülten figyeljek, mint egy szurikáta. Nem engedték, hogy odafordulva azzal foglalkozzak, annak örüljek, amiben éppen vagyok. Túlzott helyet és készenlétet követeltek a figyelmemből arra, hogy mi lesz, ha. Huh, azt hiszem, ebben fáradtam el legjobban. Sokat használt mondásom ide is illik: minden projekciós felület rászolgál arra, hogy ráprojektáljanak. Az árak itt egy perc alatt akár a felére képesek csökkenni anélkül, hogy alkudozásra nyitnám a számat. Elég, ha nem mondok azonnal igent. A közértekben pedig több a biztonsági őr, mint a vevő. Ezzel együtt szívesebben egyeznék ki magammal abban, hogy igen, az ittlétemnek van ára és az lehet több, mint amennyi optimálisan lehetne. Ezen fogok dolgozni holnap, mert szeretnék jobban jelen lenni. 

A szépség irreverzibilis

“A tojásrántotta egy irreverzibilis folyamat” – kiáltott fel Sári nyolcévesen egy reggelikészítős reggelen. A hajam is az. Levágtam egy centisre. Azt akartam, hogy ne legyek már végre szép. És most megijedtem, hogy ha nem vagyok szép akkor mi?

Ma megismerkedtem egy férfivel a reptéren. Délolaszországi, kortalan, nyitott tekintetű és gyönyörű. 15-20 percet beszélgettünk. Tudtuk, hogy a világ két különböző végébe tartunk. Az esélye a viszontlátásnak ugyanannyi, amennyi a találkozásnak volt. Ezért aztán adtuk magunkat, ahogy a csövön kifért. Gyanakvás, visszafogottság, gátlások nélkül, nem várva és nem remélve, nem rejtegetve semmit. Úgy kezdődött, hogy elsétált előttem és megakadt rajtam a szeme. De olyan erősen, hogy többé, amíg szóba nem álltunk, le sem bírta venni. 

Ötven éves vagyok. Azóta, vagyis egy hete másfél centis a hajam. 

Az ideiglenesen ugyan, de hatását tekintve irreverzibilis művelettel huszonéves korom óta koketálok. Környezeti nyomásra nem tettem érte, amit főként a volt férjem testesített meg. Nyilván nem vált volna el tőlem, de kockázat szinten sem tudtam fölvállalni a nemtetszését. Fontos volt, hogy szépnek tartson, lemondások árán is akár, mert úgy éreztem, folyamatos versenyben tartott a nőtársaimmal. Később, már válás után értettem meg, hogy egyáltalán nem voltam a ring közelében sem, mert az a szépség, amit bennem látott, amiért szeretett, sem formához, sem korhoz, sem egyéb külsőségekhez nem volt kötött. 

Most zavarban vagyok, hogyan kössem ide nem unalmasan csapbólfolyó módon, hogy milyen kártékonyan hatott az idióta önértékelésemre, közel ötven évnyi valóságtorzításomra és testképzavaromra (igen!, dühös vagyok!, miért kellett ezt?! nemcsakén! a nők mind!) a nők szépségének, külsejének, kívánatosságának, kelendőségének és szerethetőségének összemosása. Ennyi talán elég is. Az eredmény: házasságunk kríziseinek elsőszámú, egyszerre okának és következményének azt tekintettem, hogy nem szerepelek kellően kimagaslóan a ringben. Miközben belülről úgy érzetem, nem akarok, mégis meg vagyok mérettetve. 

Ezisenvagyok

A hajam levágásával végképp kiszálltam a magamban nyomokban még mindig megtalálható ringből. Egyszerre vagyok rá büszke és egyszerre szégyenlősen szokatlanul meztelen. Mert hiába alázott meg újra és újra a gyűlöletes verseny, indultam, küzdöttem, győztem benne sokszor. Azt hittem, így kell. Senki nem szólt, hogy nem. Nem úgy, hogy elhiggyem. Ezért aztán nem tanultam meg a tükörben azt a fajta saját belső szépségemet magaménak tudni, amely elismerésére és láttatására mindig vágytam. Most tanulom, gyakorlom látni és szokom viselni. Köszönöm azoknak szép számmal, akik segítetek azzal, hogy mindezt tudtátok még mielőtt kimondtam vagy leírtam. B-nek, akinek mélyen elhittem, hogy ötven évesen pont ugyanaz vagy még több vagyok, mint tizenhaton. A kedvesemnek, akinek retina receptorai és egyéb idegszálai precízen a belső szépséget szűrik. És ma Georgenek, a festőművész, restaurátor háttérélettel bíró férfinek a reptérről. Tőle kaptam ma ízelítőt arra, hogy a szépség megnyilvánul, akármi van, ha a tekintet nyitott és hogy a szépséggel való találkozás akkoris értékes és felemelő, ha nem kezdünk vele semmit.

Amerika sok(k)

Négy és öt között kivet az ágy. Jetlag. A gyors időzónaváltás felborult cirkadián ritmussal bosszul. Vagy jutalmaz? Na ez jó kérdés. Este hét-nyolc felé teljesen elgyengülök és kómássá módosult tudatállapotban rovom a látnivalókat, majd sosemlátott gyorsasággal zuhanok álomba 11-kor, viszont egészen jógikus rutint valósítok meg. Hosszú-hosszú napjaimba annyi élmény fér, kezdve a sivatagi napfeltkeltével, hogy igazából a levegő kapkodása csak folytatódik,sőt, egyre fokozódik. Sok(k) itt a sírnivaló. A szememen keresztül folyatom ki a rengeteg beszívott élmény kilégzését. Szerencsém, hogy a könnycsatornáim kisülésjelzője megbízhatóan működik, különben beszorulna és felrobbannék, mint egy túloxigenizált ballon.

A reptéren, mindjárt repülőn ülök ismét, Mexikó felé. Itt is van min sírni. A világ egyik legnagyobb átjáróháza rettenetesen sok nemcsak biztonsági, de segédkező személyzettel azon dolgozik, hogy a legelesettebb mamik és papik is (ha kell, tolószékben) stresszmentesen eljussanak ahova kell. Szinte eléugranak az ostoba kérdéseknek. Velem örülnek, ha kérdezés közben én is rájövök a valaszra. A nemtudommit kereső kutyák tömegével szimatolnak. Szerető, határozott, együttműködő tisztviselők a lazán tartott póráz túlsó felén. A kutyák egytől egyig menhelyről. Szabálytalan formákkal, meghatározhatatlan fajtajegyekkel, itt-ott szőrkopásokkal, korábbi verekedésnyomokkal, boldogan, farkukat csóválva hajtják a kihívást.  Büszkén viselik egymást.

Ezúttal azonban még a tegnapban merengek, kérődzöm, emésztem, dolgozom fel. Érdekel ez valakit? – merül föl a kétely. Nem csoda. A “minek”-érzéssel úgy küzdök, mint a whak-a-mole játékkal. Egyelőre ádázul győzöm a föltörők fejbevágását. 

Meghökkentő élmény, azzal együtt, hogy ismerős a filmekből.

Ezek itt a közösségi és kriminális események helyszínei. Innen ismerem őket, még mielőtt személyesen láttam volna. Filmekből. De beleélni magam sose tudtam, mert hiányzott annak a kötőanyagnak a tapintása és megtapasztalása, amitől jó beszédbe elegyedni a hanukiát gyújtó rabbival, a kosarazó utcafiatalokkal, a beszívott dobkörösök közt könnyű ötpercet táncolni, a sirályt meghatóan tisztelni, amiért szinte kézből eszi az almacsutkát. Amitől ez a hely más, mint egy európai nagyváros, az az, hogy itt nem azért lehetek önmagam, mert nem érdekel senkit, hanem azért, mert nagyonis érdekel sokmindenkit. Sehol máshol nem találkoztam még ennyi nyitott tekintettel, amivel a találkozás reflexszerű mosolyt szül. 

A képek Los Angeles Venice és Santa Monica tengerpartján készültek. Az unokaöcsémmel varázslatos másfél napot töltöttem együtt. Ontja magából az európaihoz mérten nemtúl hosszú múltra visszatekintő történelmi érdekességeket épületekről, utakról, a híres Pier-ről, az itt honoló, mértéktelen pazarlásban megnyilvánuló megalománia hátteréről, a változások és változtatások logikájáról. Nézzétek az építkezést (jobb közép)! A máig fából épülő házak építése nem engedélyköteles, amennyiben renoválás. Ezért elég egy szál régi fa és betontömb, hogy pár hét alatt maceramentesen fölépüljön az új ház. 

Peti hároméves kora óta itt él, de mint third culture kid – ő vezetett be ebbe a fogalomba is: nem a szülei őshonos kultúrájában nevelkedő gyerekek – kritikai érzékkel, külső rálátással, kissé nehezen gyökerező hovatartozással van itt otthon. A tempónk, az ingerbefogadásunk sebessége és mennyiségi korlátja, az érzékenységünk kiélezettsége és az igényeink redukálásának nullához közelítő képessége összehangoltan és harmonikusan működött. 

Stílusok. Pomona, Los Angeles külvárosa.

Az alábbi kommunaszerű lakóközösség képeit azért tettem ide, mert ahogy a nullásgépet, a kommunában élést is huszonéves korom óta kerülgetem. Vegyétek felhívásnak. Kinek van kedve? A káosztűrőképességem ennél valamivel kisebb, de ez is csak házirend kérdése, mint megtudtam, itt minden.

Kommuna. Életmód.

Autós képek

Őrült. 1994-es Volvo. Peti szerint tökéletesen működik. Eddig szerintem is, bár első ránézésre ad némi bizalmatlanságra okot. A műszerfalon villanykapcsoló gyújtja a világítást. Rozmaring ág az illatosító. Színváltó ledcsík a belső fény. Szó se róla, kifogástalanul elvitt ából bébe. És ha elromlana, az udvaron áll egy következő Volvo, igaz nem kombi, úgyhogy nem fér bele a bicikli, a sátor, a kempingfőző, a pecabot és a szörfdeszka, amik kedvéért rajtam kívül Peti autóba szokott ülni. A szemléletmódja és az életfilozófiája, ami az autója mögé állítható, a nihilizmus és a harmónia tökéletes egyensúlya. Szórakoztató, izgalmas és komfortos. Élvezem minden percét. A rácsodálkozásaimat, a hatások mélységét színesíti és fokozza.

Autó. Életmód.
Képtelenség hozzászokni, hogy ezek nem a Tescoban teremnek.

És végül a Palm Springsi lakás, a bázisom a testvéremnél. Eddig egy álmatlan éjszakát töltöttem ott, de az isteni volt. Szeretek nyakig belelesni a szeretteim életébe. Amikor a saját tőlem független közegükben látom őket, az mindig megnyom, meghat, felkavar – jó értelemben.  A lakás, a cuccok a hűtőjében, a helyek, ahol jár nap mint nap – közel vagyunk egymáshoz, de ez az oldala ismeretlen. Volt eddig. Öröm őt látni.

Lakás. Klasszik.

Tranzitban

A repülőútnak méltatlan a megbecsültsége az utazásban. Amikor repülök, megfogadom, hogy nem engedem beolvadni az élményolvasztótégelybe és hagyni eszközzé redukálódni. Végül persze győzni szokott a kultúrsokk. Pedig a repülőúton annyi nemlátványos de belsőleg annál intenzívebb dolog zajlik, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. 

Tranzitban érzem magam leginkább kiteljesedésben. A legnagyobb átéléssel tudok úton lenni. Elfele, de még nem megérkezve. Félelmetes, ahogy visszatekintek a tegnap reggelre, mennyire elvágólagosan hátrahagytam mindent és mindannyiotokat, amint felültem a Zürichi járatra arrcal az új földrész felé. Közeli és kedves barátaim – szívesen lépek ki a kölcsönös odafigyelés és gondoskodás hatóköréből, akár a tomboló gyerek, aki beszabadul az ugrálóvárba és megszűnik számára a világ. Gyerekeim – három hétre én is gyerekké válok, kalandokat és élményeket habzsoló avanturistává, akinek felelőssége a saját testi épségéig terjed. Az életem a kocsmától velem szemben az időlegesen kiszervezett állataimig – mintha nem lenne más, csak a várakozás lelkes, majd csöndes extázisa. Sorraveszem azokat a szeretteimet, akik távolra került létezésükkel is betakarnak és melegítenek a légkondi fagyosságában. Beépült fantomként hordozom őket velem. Az ő szemükkel is nézek, nekik is felfedezek. Dicsekszem is, kérkedek előttük, amint megakadok valamin, apróság legyen az vagy lényeges. Belül a teljesnél is élőbb, manifesztumában elenyésző kapcsolattá …redukálódva vagy bővülve, nem tudom eldönteni.

A hatalmas légibuszon jótékony időtlenség honol. Egy teljes munkaidő telik ebben, két túlórával megtoldva. Németország fölött járunk. Lelkileg invazív átrobogni országok során. A repülésszimulációs animációból derül ki, hol vagyok…? Emberek, lassabban, nem bírom a tempót! Intenzív, lassú és egyedi érzelmi életet élek. Következmények nélkül szakadt rám az idő. Komótosan elmerülök, tudva, hogy nem engedem meg magamnak máskor. Meredek kifelé az ablakon és tét és időérzék nélkül hagyom, szárnyaljanak a gondolataim, összekötve a lenyűgöző látványt a zabolázatlan asszociációimmal. A felhők összetett formavilágából kiindulva csapongok egyiktől a másikig. Nem sietek, van idő a részletek végiggondolására. Ettől minden sorra vett folyam hömpölygővé és beborítóvá válik. Mélyen és csöndesen extatikussá.

Kicsit aggódom a gyakori, visszatérő utasokért, akiknek a látvány nem szokatlan. Ha már unják is, mert már kimerültek az oly kifizetődő jelenlétben, kényszerként megélve azért nagyon sok és elkeserítő lehet az a tizenpár óra. Keresem a felhőkön az angyalokat, akik a redők közt megbújva lógatják a lábukat. Nem látom őket, nem is gondolom komolyan, de az esélyét sem megadni sem merem. Végül kislisszolok a hitetlenség okozta diszkomfortból és visszalépek a meteoroloógusokhoz, akik tudnak egysmást a felhőkről, az őket titokzatossá tevő örvényekről és kráterekről. Erről eszembe jut, mjilyen kár, hogy sem a jobbat a baltól, sem a keletet a nyugattól nem tudom megkülönböztetni. Jó lenne képben lenni, mi történik a napunkkal és mi várható tőle, hányszor és hol kel és nyugszik pár órán belül. Legalábbis erre következtetek életem első huszonnégyből harmincháromórát varázsoló időutazásából. Elképzelem a pilótákat, akiknek térkép e táj. Ennek kapcsán felháborodom azon, hogy de tényleg, miért nem becsülik meg a bkv vagy volán sofőröket legalább megközelítőleg ugyanennyire? Állítólag négykeréken több a baleset, mint szárnyakon. Azután elképzelem, milyen nehéz elképzelni, hogy hideg van odakint. A felhők fölött meghökkentően kék az ég. Kétségbevonatja az időjárás vagy az évszakok fogalmát. Nincs más, csak egyparaméteres tisztaság. Az életnek az az aspektusa ugrik be, amelyiket ha magasabbról nézek, pontosan ilyen egyértelmű. Amint sikerül kimásznom a szürke, ködös, nedves-párás gallér mögé bekúszós  definiálatlan fájdalmaim alól, magasabbról érzek és rend van. Mindennek helye. A verőfény és a kék ég topográfiailag istenközeli élményt nyújt. Belátom, mennyire piciny az ember. A hatalmas légibusz szárnya úgy rezeg a légörvények hatására, mint a papírmasé. Ezen a ponton mentőövként jutnak eszembe a mérnökök – imába foglalom őket és gyorsan továbbtolom a picinység témát. Nem illik ez ide, túl fenyegető. Eszembe jut helyette rengeteg idegen, akik végigrepülték és túlélték az utat. Na jólvan, nyugalom …

Körülnézek a gépen és fürkészem az összeverődött közösséget. Mi lehet bennünk a közös, azon kívül, hogy a Zürich-Los Angeles járaton ülünk? Olyan intim élmény tizen órát együtt tölteni idegenekkel, akár egy borgőzös koncert. Közel ülnek, kizárhatatlanul. Megismerem a szokásaikat. Ez a fiú itt a szomszéd szigeten például rágja a körmét és fél a repüléstől. Amikor fölszálltunk, erőszakosan befogta a szemét, fülhallgatóval a fülében. Gondolok a stewardessekre, a visszereikre, a mosolyukat elemzem. Meg vagyok elégedve. Őszinte és derűs. Na a derűt látni az amerikai utasok arcán is. Hiányzik az életemből, vagy inkább Európáéból. Mi az isten van velem, velünk?  Dühös leszek. Önkéntelenül elkezdem grimaszolva keresni a műmosolyom autentikus helyét az arcomon. Azon tűnődöm, mi kellene ahhoz, hogy hozzászokjak a grasszáláshoz a sorok között a kínosság érzése nélkül. A színházban is szoktam izgulni a színészekért. Minél kevésbé mozognak természetesen, annál jobban féltem őket a lebőgéstől. Úgy látszik, még mindig szoknom kell a figyelmet, mert a súlya alatt megítéltetek. Most is szokom éppen – nektek írok. 

Függök, tehát vagyok

Kép: Jo Frederiks – We are all 269

Reggel van. A ház még csöndes, az iskolarendszerrel agyonterhelt édes- és pótgyerekeim kihasználnak minden lehetőséget. Ágyban töltik a telefonjukat, ahogy Sziámi megénekelte*. A nap nem akar beindulni odakint sem, megrekedt a homályos ködös seszínűségben és csak látszólagosan járul hozzá a villanyszámlámhoz. A teendőim is várhatnak még. A máskor tipikusan kedvenceim közé tartozó bújós hangulatú végtelenre nyújtható vasárnap reggel most nem az. Feszülten, kiélesítetten frusztrált aggodalommal ülök a gépembe kapaszkodva, stílusosan nyugtató hatású citromfű teát iszom és közben élőben rettegek. Tegnap este ugyanis – becsületére legyen mondva, nem alattomosan, hanem figyelmezetetőjelek sora után – végleg elromlott az e-cigim.

Volt egy olyan gondolatom, hogy az útra már nem viszem magammal. A valódi cigiről elektromosra váltáson a jógatábor segített át. A környezetváltozás jót tett a szokás megtörésének, mert kézenfekvő volt új teret és formát találnom az újnak az újban. Az e-cigiről a semmire áttérés könnyítését szívesen tovább delegáltam volna az utazásra. A tizensokórás repülőút lett volna a kihelyezett elvonókúrám. A kijátszhatatlan keretek jóljönnek az elején. Később a rámszakadó élmények és újdonságok figyelemelterelése enyhíthette volna a kényszeredett tehetetlenségemet. De most itt maradtam mankók nélkül és még az „agyban dől el” érlelési idején sem vagyok túl. Pár óra vagy perc (vagy istentudja mikor támadnak), és farkasszemközt fogom találni magam az elvonási tüneteimmel. Semmi könnyítés… Csak a feszült várakozás.

Rettegek attól, hogy szembetalálom magam egy érzéssel, amivel nem tudok mit kezdeni. Elfog a nyugtalanság, a késztetés a nem tudom mire, amit bejáratottan azzal tudok ideiglenesen elhallgattatni, kiütni, hogy a kezemben tartom és időnként a számhoz emelem az e-cigit. Ürességnek nevezik a függők, amit cigivel, kajával, droggal, itallal gyömködnek be. Én úgy érzékelem, mint egy tranzitállomást, egy határmezsgyét, ahol még nem vagyok magamban és már nem vagyok odakint, kapcsolatban sem. Egy figyelmeztető vészcsengő, hogy nem köt le semmi, amivel kapcsolódhatok. Film, könyv, tevékenység, ember. Nem oldódhatok fel és tűnhetek el másban, mindjárt magamra maradok és akkor mi lesz… Ne kérdezzétek, hogy az miért olyan megengedhetetlen és félelmetes, hogy azonnal vissza kell forudlni, mert még sose találkoztam velem a magam teljességében. Hiszen függő vagyok. A találkozástól való félelemnél, ennél a bizonyos határmezsgyénél még sose jutottam magamhoz közelebb. A legkülönbözőbb kihátrálási formákban vagyok profi. Cigi, evés, kapcsolat, alvás, ha már semmi más nem bevethető. Kell ott a megközelíthetetlen területen lennie egy halom olyan érzésnek, amiket nem bírok el, amiknek nem kérem, nem akarom a valós súlyát. Csupa veszteség. El tudom őket sorolni, mint sztorikat, de képtelen vagyok teljességében átélni őket. A szerelmem elvesztésének fájdalmát. A gyilkos dühömet rá, amiért nem engem választott. A pusztító dühömet mindenkire, aki valaha ártott, nekem és másnak. Az apám hiányát. Annak elviselhetetlenségét, hogy nem vagyok a világ közepe. Hogy kicsiny vagyok, csepp a tengerben. Hogy a közelség és az összeolvadás szituatív és nem végtelen. Hogy minden öncélú ezen a földön, a saját létezésemmel az élen.  

Súlyos következményei vannak annak, ha ezeknek alámerülök. Cselekedni lenne muszáj. A fél világgal minimum nem állnék szóba. A másik felét menteni kéne. Pár embert följelentenék. Néhányat leüvöltenék, még ha PC módon is. Ha nem félnék, hogy visszaüt, meg is verném. Akár meg is ölhetném magam, vagy mást.

Ahh, már az elképzelésétől is, mi mindent vennék a nyakamba, elfáradok. De a tömérdek melónál még riasztóbb a magány. Az így vagy úgy fenntartott kapcsolatok, a kimaszírozott, kimanipulált  kötődések mind felbomlanának. Visszatérő félelmem – a szó minden elképzelhető értelmében univerzálisan egyedül maradok.

A mai első kínlódásra ítélt napomon azonban a világnak mégiscsak sikerült megúsznia a maguk teljes valójában rázúduló fájdalmaimat és haragjaimat. A citromfű teának köszönhetően jótékonyan végigaludtam, írom 6 órával később. Egyelőre megmenekültünk :).

*https://www.youtube.com/watch?v=JdSflIRuxiU