Családom van

Kiemelten érzékeny a hangulatom, nem kell megerőltetnem magam a síráshoz. Elég hozzá egy gondolat, egy emlék vagy látvány. 

Kiváltóból is több van. 

Az utolsó napokban az egész lényem szigorú megálljt parancsolt. Megfáztam elég komolyan, ami azért rendesen lekorlátozta az energiáimat. Ha még ez nem lett volna elég, az indulás napján elkezdtem menstruálni ( – igen, ez is egy publikus adat, amit szeretnék a nátha hétköznapiságának szintjére emelni, miután legalább ugyanannyira – csak még gyakrabban – befolyásolja a nőtársaim teljesítőképességét és hangulatát. Papírunk van róla. Ne csináljunk úgy, mintha takargatnivaló és magánügy lenne! Elő a klozetból a menstruációval!). Engedelmeskedem a testem diktálta tempónak. Nyugisan, lazán vettem ma a “muszáj megnézni Washingtont csak mert itt vagyok”-ot, miután zuhog az eső, alig látok a ködben és a fent említett okokból sajog egy halom izületem. Inkább visszamenekültem a reptérre, jógáztam egy jót és írok. Meg sírok.

Nemsokára indul a gépem és meg sem áll Bécsig. A vén Európában leszek újra, az itteni térbőséghez képest összezsúfolódva, ismerős szagok közt. Nehéz hazamennem. Lett itt egy van családom-érzésem. Nem arról van szó, hogy kiket szeretek, mert azokból sok van. Inkább arról, hogy milyen a kapcsolatunk, mert olyanból, amit családnak hívhatok, kevés. Nem feltétele a vérrokonság és ritkán adatik is meg, hogy a kettő egybeesen. Az a feltétele, hogy szabad legyen egymás közt és megjátszás nélküli. Az a feltétele, hogy egyívásúak legyünk számunkra fontos dolgokban. Ahogy Peti mondta, kell, hogy a két bennünk élő kisgyerek is jól eljátsszon egymással, ne csak a két egymás mellé keveredett kulturált politikailag korrekt viselkedni tudó felnőtt. 

A testvéremmel a viszonyom közeli és őszinte, de részemről gyerekkorom óta bizalmatlan és emiatt kiegyenlítetlen volt. A transzmitter kitartóan tette a dolgát. A vevőkészülékemben volt a hiba. Ez – megintcsak bennem – sokat változott, ahogy vele és a fiával a saját környezetükben élhettem pár napot és ahogy az utazás közben lecserélődött a szemüvegem. Valamiféle egocentrikus idealizmust vetkőztem le, ami nem engedte láttatni a körülöttem lévők valós értékét, csak mert ha rápakolom a magam kontúrját az övékre, itt-ott valami mindenképp kilóg. Igen, kilóg, ha ragaszkodom az én-sablonhoz. És törvényszerűen egyedül maradok, a nem illeszkedő részletekre koncentrálva. A különbség a kétfajta szemüveg között nem az, hogy van-e sablon vagy nincs. Isten ments, hogy a kukába kerüljek! Hanem az, hogy van-e bizalom és hit. Abban, hogy a kilógó nemmegfelelések nem a minden, hanem névértéken a kilógó nemmegfelelések. Abban, hogy ezeket kölcsönösen láttatva, akár fejet csóválva és rosszalva is, fönnmarad a szeretet. 

A családom van-érzés az a hit, hogy bármikor, bárhonnan és bármilyen állapotban csapódom be, megtartanak. Nem faksznisan, nem erőlködve, nem is mindent félredobva, csak a maguk létezésének természetességével, anélkül, hogy bennük vagy bennnem, általánosan vagy szituációsan felmerülne a kétely. A családommal nem ment, utoljára és tartósan a volt férjem mellett éltem meg és azóta is kerestem. Nem kellett volna elválnunk – mondogattam magamban és fennhangon is, mert ez a belső biztonság pótolhatatlan. Zolival való kapcsolatom azt engedte meg, hogy tartósan gyermekember maradhassak, annak minden előnyével és kiváltságával. A kevert felnőtt-gyerek képességeimmel – az ő véleményét ki sem kérve róla – kimatekoztam, milyen határok közt mozoghatok szabadon, hogy ha felvonja a szemöldökét, attól még biztonságban, szeretetben érezhessem magam. És persze, fizettem is érte, hátránnyal és kiszolgáltatottsággal.

A gyermeki hit és bizalom naiv és idealista. A felnőtt változat, ami itt és most hazafelé feldereng, csöppet sem olyan kényelmes és megnyugtató. Visszaesési kísértésekkel teli, küzdelmes, munkás. Nem jár. Tenni kell érte. Kérni, kérdezni, kivárni … nem jut eszembe több kábetűs szó, nem ez volt a szempont, komolyan. De érzem, érkezik.

Érzékeny derék és hastájék, begyulladt felső légúti nyálkahártyák segítenek abban, hogy pityeregve búcsúzzam az itt talált családom van-tól. Értem, dereng az is, hogy van hova fordulnom. Hogy a családom van-érzés bennem lakik. Bennem ébredt fel és én tarthatom életben. Pár óra múlva újra átélhetem, amikor a múltunkban értem hegyeket megmozgató Jolán barátnőm fölszed a reptéren. Megküzdhetek a kapott megtartás még zsenge lábakon remegő nem magától értetődőségének perzselő, égető fantomfájdalmával. De addig még lélekben maradok itt és sírok, mert sírni jó jel. Ha van sírás, van szeretet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s