Sárban futok – szabad vagyok

San Francisco, street art utca.

Sziasztok.Jelentem, csodás itthon, nagyjából már alszom is, rengeteg a sokatoktól kapott bejgli (nagyon köszönöm) és folytatom az írást, újabb alibit keresgélve rá, miután az eredeti kifújt. Utazó blogot indítottam. Hét napig küzdöttem a “minek”-emmel. Próbáltam rátalálni új célra, nagy dobásra, ami legitimmé tenné a folytatást, most hogy nem utazom már. Nem lett meg sajnos. Itt maradtam pőrén, fedősztori nélkül szkanderozva a minekemmel és ezúttal győztem. Örülök. Veszek egy újabb mély levegőt és megyek tovább, nem megbújva, veletek.

Beépítés zajlik.

Az ingerek, az utazás alatt állandósult új stimulációk, a látottak ismeretlenségei és szokatlanságai elintézték nekem, hogy könnyedén megragadjam a külsővel párhuzamos intenzitású belső utazásomat. Az összeszorított fogig terjedő erőfeszítéssel és elszántsággal tértem haza. Azzal, hogy mindent elkövetek a megtapasztaltak átültetéséért. Folytatásáért, elveszni nemhagyásáért. Beépítéséért. És hogy mibe? Mert a mindennapi darálóba nem fér bele a rácsodálkozás, a meg-megállás, a találkozás. A kicentizett időmbe nem illeszkedik a mosoly, a nemdudálás (még ha csak fejben is) az előttem totyorgókra.

Ha a visszaemlékezéseim legértékesebb pillanatairól szóló kisfilmemet pergetem, a képkockák mélyen és megrendítő súllyal megélt találkozások. A testvéremmel az utolsó egy ágyban töltött éjszaka vagy egy melegedő este a lakópark kültéri jakuzzijában. A filmes Amerika-élményeim kézzelfoghatóságával. Petivel, kemping rezsón készült kávét kortyolva és bálnákat lesve a hegytetőn. Az anyaméhvel Deep Creekben, a természetes forrásvízben alámerülve. A letűnt civilizációk ősi kövei lakta szellemekkel, azok kéz- és lábnyomaival. Péterrel, a távollévő közelivel és feleségével az elszigetelt idillvadonban. Alex, a feltaláló szétszórt elméjével. Sarah kontrollmániával fűszerezett útkeresésével. A mexikói metrón a rosszarcúnak látszó férfiaktól való rettegésemmel. Itt-ott félrevonulóban, forgalomból kivontan elcsent blogírásokkor veletek.

Az élményeim beépítésének törekvése és célja arra irányul, hogy a találkozások és a súlyuk ne tűnjenek el az életemből. Ne legyen ez az utazók kiváltsága! Emlékeztetem magam, valahányszor rajtakapom a hétköznapok gravitációjának vonzását, amit kétségkívül jellegéből adódóan lehetetlen leállítani, hogy héé, itt most ellentartok, másképp döntök. Őrzöm az időmet, amit meg-megállásra fordíthatok. Másképpen tekintek a tárgyaimra. A súlytalanokat ignorálom, a súlyosaknak örülök. Másképpen tekintek az emberekre, akik körülvesznek. Idegenekben keresem a vonzót, hasonlót, amitől képes leszek szívemből rájuk mosolyogni. Közeliekben lubickolok és egyre bátrabban kérem, igényelem náluk, amire vágyom.

Jól hangzik. Mondom, mi meló zajlik mögötte, ami még nekem is döcögősen és olykor félelmetesen, de lelkesítően új. A folyamatos öndefiniálás. Amerikában tanultam, a rendőrállamtól, szabálygyűjtemények és keretrendszerek végtelen sorából, a liberalizmust és a szabadságot védő konzervatív és kirekesztő eszközrendszerből. Tételesen és felsorolásszerűen tudnom kell, majd felvállalnom, végül a következetesség könyörtelensége árán is képviselnem mindazt, amitől jól, szabadnak, önmagamnak érzem magam. Akkor is, ha félek, akkor is, ha a másikat féltem és akkor is, ha a másik fél.

Olyan érzés néha, mintha sárban futnék. Látom azonban a célt és két seggreesés közt bőven akad jutalom. Estére kimerülök és tízkor elalszom. Reggel, még mindig öt és hat között, érdemi munkát nyugtázóan jóleső izomlázzal, mosolyogva ébredek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s