Békeidőben élünk. Igaz ez? Részben. Itt, ahol élünk, én és ti, a fegyverek egy ideje csöndben vannak. A Wikipédia szerint azonban – összeszámoltam, 39 háború zajlik a világban most is, a jelenünkben. Olyan helyeken, ahova nem ér el a tekintetem és a figyelmem, mert biztonságos távolságból tehetem meg, hogy nem kapcsolom be a CNN-t. Ha nézem a CNN-t, van háború (tejóég, lesújt, mennyi szenvedés, hiábavalóság, nélkülözés, reménytelenség), ha nem nézem, nincs. Felszabadultan mehetek dolgomra, minden sima. Dezsavüm van, a 6-9 hónapos babáim megunhatatlan, gurgulázó meglepetést okozó kukucs-játéka jut eszembe. Ha rádobtuk a rongypelust a szemükre, anyu vagy apu nincs, kész, lefagyás, eltűnt, ha levesszük, hahh, micsoda öröm, újra létezik.

Aztán a kukucs-játék folytatódik az állatokkal. A húsfeldolgozó iparnál nem tudom, létezik-e kevésbé humánus üzletág. Az élő állatok mértékegysége hasznos kilogramm per négyzetméter. Vagy még szörnyűbb: per köbméter. A létezésük fogantatásuk pillanatától számítva eszközzé tétetik, a felsőbbrendű fajunk szükségleteit és a gazdaságosság bőségét szolgáló technológia oltárán. A húst márpedig enni muszáj (egyesek szerint). Meg jó is. Ha betérek az Aldiba, örülök, hogy nem kell róla lemondanom és ráadásul olcsón megúszom. Nem különben kiborítóan fagyosak és kíméletlenek a kedvenc kutatóorvosom mangalica-kísérletei. Apámat mondjuk pont nem az ő tudományos áttörése nem mentette meg a haláltól, de engem, vagy valamelyik gyerekemet – arra még van esélye. Elképzelhető, hogy közönyt színlelve egyik esetben sem fogok tiltakozni, ha egyszer az Aldiban is megvettem a húst.

Azután itt van a szemét kérdés,

a túlzott víz- és gázfogyasztás,

az autó- és

a műanyagmentesség.

A nemek közti egyenlőség.

Egyre gyűlnek azok az életterületek, amik nem tűrik a szemet hunyást, fejünk homokba dugását. Húú, az már lassan nagyon nem PC (nem nem pécé, hanem nem píszí) és hatalmas blama a frissebb generációk előtt. Egyre hangosabban követelik maguknak a figyelmet. Az még csak hagyján, de a tevőleges állásfoglalást, döntéseket, elköteleződést, változtatást és az ezekhez szükséges belső következetes változást. Teherviselést. Osztozást. Ti hogy vagytok vele, nem tudom, nekem nehezen megy. Sok, kényelmetlen, időigényes és fárasztó. Konfliktusok sorába keveredek magammal és a körülvevőimmel. Elfelejtem, korrumpálódom, nem nézek oda. Ahh … . Hát még messze nem tökéletes, ha Dóra barátnőm maximalizmusának górcsöve alá teszem, ahol tartok.

De már tudom. Visszavonhatatlanul. És teszem, amennyi a kényelmetlenségből megy, fejet hajtva nemmindenhatóságom szemet szúró szégyenteli megnyilvánulásai előtt. Megállok és megemlékezem ma a holokausztról, az értelmetlen öldöklés és kínzás szimbólumáról, hogy ne ismétlődjön meg. Lejjebb állítom a fűtést és viselem az ezzel járó michelin baba érzetemet, pulóverekben vagyok. Négyfelé szórom a szemetünket, ami pont négyszer annyi mozdulat, mintha nem. Van, hogy mások után is szedem a kutyaszart. Keresem, lehajolok, felszedem, feladva ilyenkor az önfeledt beszélgetést az aktuális sétatársammal. Lemondok a nőként sem járó meghívásokról. Visszafogom a kényeztetettségre irányuló vágyamat. Legalább hetente eljutok a piacig. Őstermelők – olyan amilyen, nem génkezelt tökéletes, drága, nincs minden egy helyen, nem fűtött, messze van.

A kényelmetlenségekért cserébe azzal vígasztalom magam, hogy talán az odafigyelés pluszmunkája és a megnövekedett logisztika és kombinatorika szükségessége megvéd az Alzheimertől.