A szkafander is kényelmetlen, gondolom, az űrben mégis mindenki hordja.

Penelope Przekop: Uncomfortable

Gerendás Péter a koncertjei szünetét minden általam látott alkalommal egy bejáratott sablonszöveggel vezette fel, amit, miután utolsó ilyen élményem is legalább 20 éves, a pontatlanság kockázatával adok át: “És most 20 perc szünet következik, de drága mókuskáim (vagy nyuszikáim? … tényleg rég volt), ne keseredjetek el, mert mi is az a húsz perc a történelem vérzivataros (ójaj, micsodáihoz is?) képest!” Az elmúlt hat évemre, ha belehelyezkedem a vérzivataros történelem egy tetszőleges fejezetébe és korszakolni akarnám az életemet, leginkább az ébredések kora elnevezés illik.

Az életem megelőző korszakait hűségesen és célszerűen szolgáló gyermeteg mélyalvásból kikelve elkezdtem felismerni azokat az érzéseimet, amikor … hogy is mondjam, mert még egészen definiálhatatlanul … történik valami, amitől nem jó, nem stimmel, nem sima. Hosszú út következett, mire a nemsimaságot fel tudtam cimkézni pontos érzéssel, az érzést jogossággal. Segítségemmé és megbízható hírforrásommá vált a hasamban keletkező cikk-cakk. Mintha a beleim ilyenkor képzeletbeli Zé betűbe rendeződnének és addig ki nem simulnak, míg meg nem történik a pontos azonosítás.

A következő hosszas, máig tartó gyakorlószakaszban elkezdtem artikulálni, kifejezni és kitartóan kérni a másiktól ezügyben. A cikk-cakkot ugyanis ő okozza, magától nem áll elő, nem ilyen ügyes. Ki? Bárki. Az anyám, a barátok, az exem, a párom, a gyerekem, a postás akár, ha találkoznék vele. Ezt az egyet megúszom, mert szemfülesen nincs csengőm. Mivel? Bármivel. A habitusával, amivel másnál sikert arat, de nálam valamilyen személyes háttérsztori miatt beáll a cikk-cakk. A jószándékával, ami neki vágyott dédelgetés, nekem erőszak. Az iróniájával, ami neki vicces, nekem sértő. A mindent megoldani akarásával, ami neki előrevivő, nekem nem időszerű és tolakodó. A törődésével, ami számára megnyugtató, nekem bizalmatlan. Összefoglalva a valamilyenségével, ami így-úgy nem illeszkedik az enyémhez és itt-ott megszúr, megnyom, megkaristol, cikk-cakkosít.

Két fontos kérdésen akadok fenn rendre a kapcsolataim zömében. Az egyik, hogy van-e velük, a cikk-cakk okozókkal baj és van-e baj velem, a rakoncátlankodásra hajlamos beleimmel. A másik: kell-e, hogy egyikünknek igaza legyen. Ez itt nyliván egy amolyan feketepedagógus kérdésfeltevés, amire egyetlen helyes választ fogadok csak el. NEM. Bár van benne beugratós rész is, mert ha egyszer, akkor nem, ha többször, makacsul és szisztematikusan, akkor már igen.

Az ébredésem óta a fontos kapcsolataim, a szeretteimmel való viszonyaim mindegyike lényeges felismeréseket, megértést és változást hozott. Sajnálom, hogy győzedelmeskedik a konkrétumok izgalmas összefüggéseinek felidézése felett a szereplők féltése a nemkért publicitástól és annak esetleges szégyenlősségétől. Pedig ezek a fiúk és lányok nagyon sok mindent tanítottak nekem. Nem a szónak az elcsépelt spiri értelmében, miszerint minden szart, ami történik veled, fogj fel tanulásnak. Nem. Ezek – néha csak utólag – konstruktív felemelő közös élmények voltak és a tanítás szó szerint értendő, hagyományosan, frontálisan. Számtalan veszekedésünk, vitánk, fájdalmas és dühödt összecsapásunk során addig ütöttük a vasat, míg le nem esett, mivel bántom, vagy mivel bánt. Miért, és miért elkerülhetetlen. Rajtuk és olykor velük tanultam meg, mi is az, hogy valós kapcsolat. Mi az, hogy valódi szeretet. És ami a legnehezebben ment és megy mindünknek, mit jelent odafigyelni a másikra.

Ha szeretem őt, odafigyelek rá. Na ez nagy kamu. Sajnos nem feltétlenül. Az alapfokú nyelvvizsga azokat a nyelvi készségeket teszteli, amikkel az adott nyelven nem halunk éhen és nem fagyunk meg (kivéve, ha pl. szuahéli, mert ott magyarul se fagynánk meg). Nincs még közünk az ország kultúrájához, történelméhez, nyelvjárásaihoz, gondolkodásmódjához. Az alapfokú szeretet nagyon hasonló. Nincs sok köze ahhoz az emberhez, akire irányul. A saját túlélésünkhöz van inkább, a másik közelségében. Attól még erős, alapvető, ragaszkodó és akár örök is lehet. De nem feltétlenül, vagy csak felületesen lát el a másikig, mert a saját kiszolgáltatottság, szorongás és rögzült minták hada önmagában is beborító és küzdelmes. A következő fokozatban már látom a másikat, akit szeretek. Látom és elismerem a valamilyenségét, még azt is, amitől nem vagyok oda, mert idegesít, bánt és cikk-cakkot okoz. De nem nyelem le. Mondom. Kérdezem. Kérem. Hogy kereshessük együtt, milyen védőruhát használjunk, amint lelkesen szeretetteljes hadonászásaink közepette óvatlanul karmoljuk egymást. Kényelmetlen fölösleges macera persze védőruhát húzni. Nekem legalábbis. De neked úgy látom fontos. És érted megéri. Mert szeretnélek jól szeretni. Úgy, ahogy neked jó. Figyelek rád.

Konfrontálódunk. Egymással és önmagunkkal. Szétszedem és egyúttal rehabilitálom ezt a szót. Nincs benne valójában ellenségesség. Az 1630-as évekből eredeztetik, latin. Az “együtt” előtag és a “szembe, homlokkal egymás felé” össezolvadása, mely felállás “célja az igazság felfedése”. Ami ugye, mint korábban mondtam, külön-külön nincs. Csak közös van, együtt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s