Áruházban támadt, lesből..

Erőteljesen igyekszem kívül tartani a keserűséget, ami még itt ott talál magának rést, bekúszik. Főleg kudarc formájában, szégyenként. A párkapcsolati fronton, most arról “beszélek”, aminek nem elég a karácsony, de újabban a Valentin-nap is giga-erőpróbájává nőtte ki magát.

Próbálom távolítani, mert a mindennapjaimban nem élem meg. Nyoma sincs. Amióta visszajöttem, szakadatlan lendületben ébredek reggel hétkor és dolgozom a terveimen. Észrevehetően, látszatja is van-módon haladok a céljaim felé. Nem fáradok, élvezem. Szeretem. Önmagát visszatápláló és önjutalmazó farkába harapó kígyóként inspirálódom tovább. Az aktivitásom sugárzás és cseppfertőzés által terjed. Magammal rántom a környezetemet és csodás új mérföldkövek születnek kívül belül, a kapcsolataimban és önmagammal való viszonyomban. Régen voltam ilyen kiegyensúlyozott, erős, bizakodó és energikus.

Próbálom távolítani, mert a mindennapjaimban nem vagyok egyedül. Fajsúlyosan érzékelem magam körül mindazokat, akik eddig is itt voltak, csak a receptoraimban volt zavar. A családomat, akiknek a törődése és szeretete azóta is velem maradt. A barátaim, te jó ég, milyen szerencsés vagyok! Néhányukat még bottal se tudnám elkergetni – na ez aztán a szilárd magabiztos pozíció! Valóban. Arra garancia nekem, hogy nyugodtan veszekedhetek, nyafoghatok, követelőzhetek, ellenkezhetek, hibázhatok, lehetek igazságtalan, egyszóval a nemcuki önmagam is. Ők pedig visszaveszekszenek, elutasítanak, győzködnek, rámolvassák a hibáimat, megharagszanak és mégsem mennek sehova. Itt vannak körülöttem és velem. Ők a védőhálóm. És vannak a szeretetteljesen színesek. Egy-egy őszinte délutánra összeolvadok velük és napokra bennem hagyják a lenyomataikat. Kitöltik, ízessé és pezsgővé teszik a napjaimat, mindegyik a maga módján, mélységüknél, tartalmasságuknál fogva egyszerűen kiszorítják a magányt.

Próbálom távolítani, mert ellenkezik az értékrendemmel, hogy a kapcsolati viszonyok terén egyetlent, a kanonizált többségit nyilvánítsam csak elfogadhatónak. Amikor szemközt velem ül egy ember, abban erősítem, arra jogosítom, hogy amiben különbözik másoktól, az rendben van és akár még büszkeségére is szolgálhat.

A külső nyomás mégis számottevően óriási. Panni kisiskolás lehetett, amikor egy olaszországi katolikus templomban azzal háborította ihletett bámészkodásomat, hogy elkezdett lázasan matatni a dekoltázsomban. “Gyorsan, gyorsan, anya, ezt tüntesd el!” – kicsi testével is igyekezve elfedni az akkoriban épp a nyakamban lógó Dávid-csillagot. Valami hasonlót éreztem tegnap az áruházban, ahova Sári megbízásából kényszerültem, szív-piros színű szívecske díszítésű muffin sütéséhez valók beszerzése végett. Egyszerre azon kaptam magam, hogy lesütöm a szemem a csokrok, szívdesszertek, piros színű haszontalan kedvességek kavalkádjának gyűrűjében. Esküszöm, hirtelen mintha minden más élelmiszert és hasznos cuccot eltakarítottak volna a polcokról. A homlokomon pedig egyre égetőbb skarlátként egyre erősebb és feltünőbb fényjelenségként villogott a hatalmas L-betű. Energiáját a villódzáshoz a végetért házasságom kétszeres kudarcából nyerte. Amiért zsákutcába jutott és amiért nem tudtunk belőle kitolatni. Nem vagyok szerethető, tört rám az előzőt tetézve a válás óta múltidőbe került két férfi képe. Sem választható – az elérhetetlenbe esett szerelem baklövésének konklúziójaként.

Négy öt percig is eltarthatott, mire kikeveredtem a szégyenem szemhéjat húzó súlya alól. Megéreztem a piruló bőrömön, milyen keserű egyedül nem tartozni a többséghez. A fülemben szóló zenébe kapaszkodva ráztam, pergettem le magamról az utolsó dekáit, muffin-papírért szaladgálva bele-beletáncoltam a ritmusba. Szégyenzárásképpen, egy idegen rendezvényszervező fiú, aki ahelyett, hogy a muffinpapírral táncolás miatt zakkantnak nézett volna, elismerően le-tebiztosvalamiművészvagy-ozott. Rövid, de annál derűsebb spontán beszélgetés a sorok között – ezzel végleg visszarántott az egyébként masszívan jónak, teljesnek megélt valóságomba. Ahol még mindig elvált vagyok és végül nincsen ugyan párom, de pontosan tudom, mi az, ami nem fontos és mi az, amit elsődlegesként tartok szem előtt.

A szégyen, ahogy engedem, hogy végigfusson rajtam, kiéget bennem egy újabb, eddig nem ismert erőt és egyértelműséget. Egy állásfoglalást magam mellett, magamról, amit már felvállalok. Ahogy most ezt itt, előttetek. Tárgyi manifesztuma is született. A muffinpapírral egy svungra vásárolt Camellia japonica, amit nem páromtól kaptam Valentin-napon, mert az nincs. Virág viszont attól még nagyonis van. Az impozáns és reményteli szépsége pedig, velem bármi is a helyzet, elvitathatatlan.

Áruházban támadt, lesből..” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. This was a really interesting contribution. I especially likes the title which said it all. It reminded me of Bergman’s Fanny and Alexander” when all is well, the children having survived, the step father returns as a ghost to remind them that life still retains its monsters and the memories of yesterday are still current.
    I miss your next chapter. Do not keep us waiting.
    Peter

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s