Philip Glass mega hangerőn gördülő hegedűfutamaitól mindenképp, bár már a barátnőm lányának szavaival élve suttyomban szivatós zeneválasztásom sem volt véletlen. Az egyedüllétem sűrű és telített, miután sokadmagammal kettőskereszt bazmegotthonmaradtam. Önkéntes szobafogságom üresjárataiban két házi teendő közt ránézek a facebbok hírekre. Már-már a függőség fogalmát kimerítve lógok rajta és ragadok oda. Órákat töltök azzal, hogy izgatottan figyelem a témákat: mi foglalkoztat benneteket a víruson kívül? Beférkőzik-e más? Gyártom a spontán statisztikákat: koronavírus-Vígszínház: 10-2. Ellene-mellette: 2-10. Csodálattal és együttérzéssel követem a gondolati és érzelmi evolúcióját az ismerőseimnek, cikkeket író, megnyilatkozó embereknek, ahogy óráról órára bontakozik, burjánzik a ránk szakadó szigorú valóság.

Izgatott vagyok. Tele energiával, lüktető szívveréssel, kiélezett, érzékenyen reagáló szorongásokkal.

Az arousal-állapotra vonatkozóan tömérdek pszichológiai kísérletet végeztek. Az eredmények szerint az akár gyógyszeresen, akár szituációsan előidézett izgalmi állapot meglepő módon nemcsak szorongásos stresszt okoz, hanem például ha kéznél van épp valaki, akkor akár vonzalmat is. Tipp karantén utánra: ha az első randin bungee-jumpingolni mentek, jó eséllyel egymásba habarodtok. Mióta ezzel képben vagyok, rájöttem előre- s visszamenőleg, milyen ingatag az interpretációnk és pengeélen táncoló az egyensúlyozásunk abban, hogy a kiemelkedően izgalmi helyzetekkel mit kezdünk. Én a magam részéről, szaldót vonva bevallom, félelemmel keveredő kéjes, ebből következően egyesek szerint perverz módon élvezem. Ami hasonló érzést vissza tudok idézni az életemből, az amikor remegő lábakon, egy kiálló sziklába kapaszkodva állok derékig a köpködve, süketítően zubogó Moldva folyóban, tekintetemmel kísérem a süllyedő kenut és a tova sodródó evezőt, megdermedve konstatálom, ahogy a combjaimat ütemesen és véget nem érően rázza a víz és elképzelésem sincs, hogy fogok innen kijutni, a kenukimentésről nem is beszélve. Az a rengeteg kiskapu, amihez hozzászoktam, hogy mindig akad, hatalmas csapással rámzárul. Nem könyöröghetem ki valakitől, hogy zárja el egy percre a vizet és nincs itt a világ legerősebb szuperhős háromméteres apukám, akinek a víz csak bokáig ér, úgyhogy bejön értem és kivisz a karjaiban. Nincs mese, kicsi vagyok és a víz az úr. Naturalisztikusan, felesleges gondolatok nélkül, minden porcikámban és sejtemben élem át a félelmet, amivel egyszerre, szintén sejtszinten tölt el a ritkán kijutó, mélyen belső és kéjesen igaz élmény.

Érzékelek, tehát vagyok.

Összhangban magammal bízom magam a testemre és teszem a dolgom. Kijutok, ahogy most, bezárva, átélve a félelmeimet a Maslow-piramis alján, mérlegre téve minden lépésemet. Szembetalálkozom a következményekkel, szenvedek a kényelmetlenségektől és a lemondásoktól, méltatlankodom a visszaszorított lehetőségeimen és a szabadságom korlátozásán – érek félni és szorongani, hiszen vagyok! Majd belétek kapaszkodva, titeket olvasva és követve, sírva az összefogás videofelvételein, visszanyerem a szabadságomat és meghozom a döntéseimet. Visszaszorulok, lemondok, kényelmetlenségeket, egzisztenciális kockázatot vállalok, segítek, adok. A part, ahova a vívódásaim és erőfeszítéseim kijuttatnak, felelősségteljesen jutalmazó és csodálatosan zöldellően élettel teli. Megéri.