Haj-falcolás

Előbb cselekedtem, minthogy megértettem volna, mi történik. Egy impulzív ötlet, amitől végül nem tudtam szabadulni, hogy újra letoljam, eldobjam a hajamat, megszabaduljak tőle, kukába dobjam, meztelenre vetkőzzek, hadd lássam és érezzem már leplezetlenül és tisztán, ki vagyok a ruha(j) alatt! Euforikus adrenalinlöket, mint mikor téped le magadról a ruhát, kiszabadulva az anyagok fogságából és a gumik szorításából, bele-belekarmolva a bőrödbe a rohanó, sürgető mozdulatok elővigyázatlanságában. Egyedül az nem volt világos, hogy milyen kontextusban, céllal zajlik mindez: kihalt kora nyári tengerparton vetkőzöm sietve, hogy végre a hosszú téli megvonás után eggyé válhassak a világ összes vizével, vagy bolondokházában, tombolva és tépve a rám kényszerített tehetetlenséget. Vagy, mint kiderült, mindkettő.

Jól bejáratott gyakorlatom ez, folyosói bölcsességgel követem magam az érzéseim, belső eseményeim, akcióim és reakcióim tudatosításával. Ugyanígy reagáltam a vírusjárvány kiváltotta változásokra is. Nem különbözünk egymástól, ami a hatásokat illeti, hiszen biológiailag predesztináltan egyen-idegrendszerrel és receptorokkal megáldva (uhh, néha megátkozva) szedjük föl őket a világból. „Mindössze” annyiban vagyunk sokszínűek és sokszagúak, ahogyan reagálunk rájuk. Az én bevált módszerem a tagadás. Hasznos és termékeny is egyébként, a négy hete burjánzó kertemen is meglátszik, szeretem, ráadásul már megszoktam, hogy hamarosan nem úszom meg, utolér és orrbavág az a bizonyos folyosói (tudjátok, amikor később jut eszünkbe, mit-hogy kellett volna ott és akkor..). Az első két hétben nem vettem tudomást a vírus sötét oldaláról és kreatívan rugalmasan alkalmazkodva habzsoltam a világosat, mígnem két nyüzsis éjszakán keresztül menekültem, először csak a világban, másodjára már archetipikusan, alapjaiban, bezsúfolva egyenesen Noé bárkájába, és hogy a személyes biztonságomról is gondoskodjak, gyerekként, a két éve meghalt apámat is magam mellé véve. Szia, sötét oldal, hát te is itt vagy?! Árukapcsolás. Már annyiszor idéztem Sziámit, nem tudom abbahagyni. “… aki a világosságot zabálja, a körül egyre nő a sötétség, viszont a körül, aki a sötétséget habzsolja, egyáltalán nem biztos, hogy egyre nő a világosság.” Azóta megélem a maga teljességében és súlyában, miben csücsülünk itt mindannyian.

Ami pedig a lehajasodást illeti, az utóbbi napokban azzal a keserűséggel találtam szemben magam, hogy felfújódom, mint egy izomember és egyre csak harcolok megint. Magamért, másért – a megértésért. Egyre több védőruhát magamra cibálva állok a cukin és csábítóan virágzó tavaszi bokrokban véres sebeket ejtő tövisekként megbújó, stabilan meredező jogosultságtudattal szemben. Annyira sokarcú és minden mögötti, hogy újra és újra szkanderbe kényszerülök és rombolóvá, dömperré, kellemetlenkedővé és kegyetlenül átgázolóvá kell válnom ahhoz, hogy több vagy kevesebb vagy nulla sikerrel hallható legyek. Hogy ugyanis az állva pisilés extra takarítással jár, a reggeli merevedés tárgyiasít, az őszintétlenség és az igazság visszatartása manipuláló és kirántja a talajt a láb alól, a belátás hiánya és a visszamutogatás bántalmazó, a rátelepedés fojtogató, a meztelen nős poén megalázó, a döntések másra kényszerítése fosztogató, a büntetés és a bosszú zsarnoki, a kedvesség és szerethetőség követelése pedig mindezek fényében debilizáló és háziállatosító.

A harc nehezen megszokhatósága, az izmok fáradása kimerít. Fáradtságomban megkérdőjelezem, kétségbe vonom magam. Csakhogy az elbizonytalanodás nem azt szedi szét, amit gondolok és érzek, mert az a kapu már kinyílt, fixen kitárt és visszacsukni nem lehet. Helyette sunyi, alattomos módon férkőzik az alapjaimhoz és kezdi ki a lényemet, fundamentálisan szünteti és rengeti a létjogosultságomat és az érvényességemet: identitásomban, nőként, homo sapiens-ként (ujabban homo phis-ként is). A kamaszok némelyike ilyenkor vagdossa magát, én pedig hajat tolok. Fájdalmasan szembesítem magam a kendőzetlenül előnymentes hajtalan látványommal, csikorogva hátat fordítok mindannak, amit kimondatlan de belém égett elvárások szültek és kapaszkodva a végrehajtáshoz szükséges bátorságom adrenalin-élményébe kiáltok a tükörbe hangosan: vagyok, aki vagyok!