Elég, ha tudom

Békeidőben élünk. Igaz ez? Részben. Itt, ahol élünk, én és ti, a fegyverek egy ideje csöndben vannak. A Wikipédia szerint azonban – összeszámoltam, 39 háború zajlik a világban most is, a jelenünkben. Olyan helyeken, ahova nem ér el a tekintetem és a figyelmem, mert biztonságos távolságból tehetem meg, hogy nem kapcsolom be a CNN-t. Ha nézem a CNN-t, van háború (tejóég, lesújt, mennyi szenvedés, hiábavalóság, nélkülözés, reménytelenség), ha nem nézem, nincs. Felszabadultan mehetek dolgomra, minden sima. Dezsavüm van, a 6-9 hónapos babáim megunhatatlan, gurgulázó meglepetést okozó kukucs-játéka jut eszembe. Ha rádobtuk a rongypelust a szemükre, anyu vagy apu nincs, kész, lefagyás, eltűnt, ha levesszük, hahh, micsoda öröm, újra létezik.

Aztán a kukucs-játék folytatódik az állatokkal. A húsfeldolgozó iparnál nem tudom, létezik-e kevésbé humánus üzletág. Az élő állatok mértékegysége hasznos kilogramm per négyzetméter. Vagy még szörnyűbb: per köbméter. A létezésük fogantatásuk pillanatától számítva eszközzé tétetik, a felsőbbrendű fajunk szükségleteit és a gazdaságosság bőségét szolgáló technológia oltárán. A húst márpedig enni muszáj (egyesek szerint). Meg jó is. Ha betérek az Aldiba, örülök, hogy nem kell róla lemondanom és ráadásul olcsón megúszom. Nem különben kiborítóan fagyosak és kíméletlenek a kedvenc kutatóorvosom mangalica-kísérletei. Apámat mondjuk pont nem az ő tudományos áttörése nem mentette meg a haláltól, de engem, vagy valamelyik gyerekemet – arra még van esélye. Elképzelhető, hogy közönyt színlelve egyik esetben sem fogok tiltakozni, ha egyszer az Aldiban is megvettem a húst.

Azután itt van a szemét kérdés,

a túlzott víz- és gázfogyasztás,

az autó- és

a műanyagmentesség.

A nemek közti egyenlőség.

Egyre gyűlnek azok az életterületek, amik nem tűrik a szemet hunyást, fejünk homokba dugását. Húú, az már lassan nagyon nem PC (nem nem pécé, hanem nem píszí) és hatalmas blama a frissebb generációk előtt. Egyre hangosabban követelik maguknak a figyelmet. Az még csak hagyján, de a tevőleges állásfoglalást, döntéseket, elköteleződést, változtatást és az ezekhez szükséges belső következetes változást. Teherviselést. Osztozást. Ti hogy vagytok vele, nem tudom, nekem nehezen megy. Sok, kényelmetlen, időigényes és fárasztó. Konfliktusok sorába keveredek magammal és a körülvevőimmel. Elfelejtem, korrumpálódom, nem nézek oda. Ahh … . Hát még messze nem tökéletes, ha Dóra barátnőm maximalizmusának górcsöve alá teszem, ahol tartok.

De már tudom. Visszavonhatatlanul. És teszem, amennyi a kényelmetlenségből megy, fejet hajtva nemmindenhatóságom szemet szúró szégyenteli megnyilvánulásai előtt. Megállok és megemlékezem ma a holokausztról, az értelmetlen öldöklés és kínzás szimbólumáról, hogy ne ismétlődjön meg. Lejjebb állítom a fűtést és viselem az ezzel járó michelin baba érzetemet, pulóverekben vagyok. Négyfelé szórom a szemetünket, ami pont négyszer annyi mozdulat, mintha nem. Van, hogy mások után is szedem a kutyaszart. Keresem, lehajolok, felszedem, feladva ilyenkor az önfeledt beszélgetést az aktuális sétatársammal. Lemondok a nőként sem járó meghívásokról. Visszafogom a kényeztetettségre irányuló vágyamat. Legalább hetente eljutok a piacig. Őstermelők – olyan amilyen, nem génkezelt tökéletes, drága, nincs minden egy helyen, nem fűtött, messze van.

A kényelmetlenségekért cserébe azzal vígasztalom magam, hogy talán az odafigyelés pluszmunkája és a megnövekedett logisztika és kombinatorika szükségessége megvéd az Alzheimertől.

Sárban futok – szabad vagyok

San Francisco, street art utca.

Sziasztok.Jelentem, csodás itthon, nagyjából már alszom is, rengeteg a sokatoktól kapott bejgli (nagyon köszönöm) és folytatom az írást, újabb alibit keresgélve rá, miután az eredeti kifújt. Utazó blogot indítottam. Hét napig küzdöttem a “minek”-emmel. Próbáltam rátalálni új célra, nagy dobásra, ami legitimmé tenné a folytatást, most hogy nem utazom már. Nem lett meg sajnos. Itt maradtam pőrén, fedősztori nélkül szkanderozva a minekemmel és ezúttal győztem. Örülök. Veszek egy újabb mély levegőt és megyek tovább, nem megbújva, veletek.

Beépítés zajlik.

Az ingerek, az utazás alatt állandósult új stimulációk, a látottak ismeretlenségei és szokatlanságai elintézték nekem, hogy könnyedén megragadjam a külsővel párhuzamos intenzitású belső utazásomat. Az összeszorított fogig terjedő erőfeszítéssel és elszántsággal tértem haza. Azzal, hogy mindent elkövetek a megtapasztaltak átültetéséért. Folytatásáért, elveszni nemhagyásáért. Beépítéséért. És hogy mibe? Mert a mindennapi darálóba nem fér bele a rácsodálkozás, a meg-megállás, a találkozás. A kicentizett időmbe nem illeszkedik a mosoly, a nemdudálás (még ha csak fejben is) az előttem totyorgókra.

Ha a visszaemlékezéseim legértékesebb pillanatairól szóló kisfilmemet pergetem, a képkockák mélyen és megrendítő súllyal megélt találkozások. A testvéremmel az utolsó egy ágyban töltött éjszaka vagy egy melegedő este a lakópark kültéri jakuzzijában. A filmes Amerika-élményeim kézzelfoghatóságával. Petivel, kemping rezsón készült kávét kortyolva és bálnákat lesve a hegytetőn. Az anyaméhvel Deep Creekben, a természetes forrásvízben alámerülve. A letűnt civilizációk ősi kövei lakta szellemekkel, azok kéz- és lábnyomaival. Péterrel, a távollévő közelivel és feleségével az elszigetelt idillvadonban. Alex, a feltaláló szétszórt elméjével. Sarah kontrollmániával fűszerezett útkeresésével. A mexikói metrón a rosszarcúnak látszó férfiaktól való rettegésemmel. Itt-ott félrevonulóban, forgalomból kivontan elcsent blogírásokkor veletek.

Az élményeim beépítésének törekvése és célja arra irányul, hogy a találkozások és a súlyuk ne tűnjenek el az életemből. Ne legyen ez az utazók kiváltsága! Emlékeztetem magam, valahányszor rajtakapom a hétköznapok gravitációjának vonzását, amit kétségkívül jellegéből adódóan lehetetlen leállítani, hogy héé, itt most ellentartok, másképp döntök. Őrzöm az időmet, amit meg-megállásra fordíthatok. Másképpen tekintek a tárgyaimra. A súlytalanokat ignorálom, a súlyosaknak örülök. Másképpen tekintek az emberekre, akik körülvesznek. Idegenekben keresem a vonzót, hasonlót, amitől képes leszek szívemből rájuk mosolyogni. Közeliekben lubickolok és egyre bátrabban kérem, igényelem náluk, amire vágyom.

Jól hangzik. Mondom, mi meló zajlik mögötte, ami még nekem is döcögősen és olykor félelmetesen, de lelkesítően új. A folyamatos öndefiniálás. Amerikában tanultam, a rendőrállamtól, szabálygyűjtemények és keretrendszerek végtelen sorából, a liberalizmust és a szabadságot védő konzervatív és kirekesztő eszközrendszerből. Tételesen és felsorolásszerűen tudnom kell, majd felvállalnom, végül a következetesség könyörtelensége árán is képviselnem mindazt, amitől jól, szabadnak, önmagamnak érzem magam. Akkor is, ha félek, akkor is, ha a másikat féltem és akkor is, ha a másik fél.

Olyan érzés néha, mintha sárban futnék. Látom azonban a célt és két seggreesés közt bőven akad jutalom. Estére kimerülök és tízkor elalszom. Reggel, még mindig öt és hat között, érdemi munkát nyugtázóan jóleső izomlázzal, mosolyogva ébredek.

Családom van

Kiemelten érzékeny a hangulatom, nem kell megerőltetnem magam a síráshoz. Elég hozzá egy gondolat, egy emlék vagy látvány. 

Kiváltóból is több van. 

Az utolsó napokban az egész lényem szigorú megálljt parancsolt. Megfáztam elég komolyan, ami azért rendesen lekorlátozta az energiáimat. Ha még ez nem lett volna elég, az indulás napján elkezdtem menstruálni ( – igen, ez is egy publikus adat, amit szeretnék a nátha hétköznapiságának szintjére emelni, miután legalább ugyanannyira – csak még gyakrabban – befolyásolja a nőtársaim teljesítőképességét és hangulatát. Papírunk van róla. Ne csináljunk úgy, mintha takargatnivaló és magánügy lenne! Elő a klozetból a menstruációval!). Engedelmeskedem a testem diktálta tempónak. Nyugisan, lazán vettem ma a “muszáj megnézni Washingtont csak mert itt vagyok”-ot, miután zuhog az eső, alig látok a ködben és a fent említett okokból sajog egy halom izületem. Inkább visszamenekültem a reptérre, jógáztam egy jót és írok. Meg sírok.

Nemsokára indul a gépem és meg sem áll Bécsig. A vén Európában leszek újra, az itteni térbőséghez képest összezsúfolódva, ismerős szagok közt. Nehéz hazamennem. Lett itt egy van családom-érzésem. Nem arról van szó, hogy kiket szeretek, mert azokból sok van. Inkább arról, hogy milyen a kapcsolatunk, mert olyanból, amit családnak hívhatok, kevés. Nem feltétele a vérrokonság és ritkán adatik is meg, hogy a kettő egybeesen. Az a feltétele, hogy szabad legyen egymás közt és megjátszás nélküli. Az a feltétele, hogy egyívásúak legyünk számunkra fontos dolgokban. Ahogy Peti mondta, kell, hogy a két bennünk élő kisgyerek is jól eljátsszon egymással, ne csak a két egymás mellé keveredett kulturált politikailag korrekt viselkedni tudó felnőtt. 

A testvéremmel a viszonyom közeli és őszinte, de részemről gyerekkorom óta bizalmatlan és emiatt kiegyenlítetlen volt. A transzmitter kitartóan tette a dolgát. A vevőkészülékemben volt a hiba. Ez – megintcsak bennem – sokat változott, ahogy vele és a fiával a saját környezetükben élhettem pár napot és ahogy az utazás közben lecserélődött a szemüvegem. Valamiféle egocentrikus idealizmust vetkőztem le, ami nem engedte láttatni a körülöttem lévők valós értékét, csak mert ha rápakolom a magam kontúrját az övékre, itt-ott valami mindenképp kilóg. Igen, kilóg, ha ragaszkodom az én-sablonhoz. És törvényszerűen egyedül maradok, a nem illeszkedő részletekre koncentrálva. A különbség a kétfajta szemüveg között nem az, hogy van-e sablon vagy nincs. Isten ments, hogy a kukába kerüljek! Hanem az, hogy van-e bizalom és hit. Abban, hogy a kilógó nemmegfelelések nem a minden, hanem névértéken a kilógó nemmegfelelések. Abban, hogy ezeket kölcsönösen láttatva, akár fejet csóválva és rosszalva is, fönnmarad a szeretet. 

A családom van-érzés az a hit, hogy bármikor, bárhonnan és bármilyen állapotban csapódom be, megtartanak. Nem faksznisan, nem erőlködve, nem is mindent félredobva, csak a maguk létezésének természetességével, anélkül, hogy bennük vagy bennnem, általánosan vagy szituációsan felmerülne a kétely. A családommal nem ment, utoljára és tartósan a volt férjem mellett éltem meg és azóta is kerestem. Nem kellett volna elválnunk – mondogattam magamban és fennhangon is, mert ez a belső biztonság pótolhatatlan. Zolival való kapcsolatom azt engedte meg, hogy tartósan gyermekember maradhassak, annak minden előnyével és kiváltságával. A kevert felnőtt-gyerek képességeimmel – az ő véleményét ki sem kérve róla – kimatekoztam, milyen határok közt mozoghatok szabadon, hogy ha felvonja a szemöldökét, attól még biztonságban, szeretetben érezhessem magam. És persze, fizettem is érte, hátránnyal és kiszolgáltatottsággal.

A gyermeki hit és bizalom naiv és idealista. A felnőtt változat, ami itt és most hazafelé feldereng, csöppet sem olyan kényelmes és megnyugtató. Visszaesési kísértésekkel teli, küzdelmes, munkás. Nem jár. Tenni kell érte. Kérni, kérdezni, kivárni … nem jut eszembe több kábetűs szó, nem ez volt a szempont, komolyan. De érzem, érkezik.

Érzékeny derék és hastájék, begyulladt felső légúti nyálkahártyák segítenek abban, hogy pityeregve búcsúzzam az itt talált családom van-tól. Értem, dereng az is, hogy van hova fordulnom. Hogy a családom van-érzés bennem lakik. Bennem ébredt fel és én tarthatom életben. Pár óra múlva újra átélhetem, amikor a múltunkban értem hegyeket megmozgató Jolán barátnőm fölszed a reptéren. Megküzdhetek a kapott megtartás még zsenge lábakon remegő nem magától értetődőségének perzselő, égető fantomfájdalmával. De addig még lélekben maradok itt és sírok, mert sírni jó jel. Ha van sírás, van szeretet.

Otthon kerekesszékben

Issue – így becézik angolul gyűjtőnéven az “ezzel nyomod a gombomat”-tól egészen a személyiségzavarig az összes lelki bajt. Petivel sok perspektivikusan építő beszélgetésen vagyunk túl, aminek általában a végkicsengése a “that’s your issue!” (kb így: ezzel neked van bajod). Ha jól emlékszem, a második közösen töltött napunkon kezdtük el és azóta sok vicces és komoly megállapítást fedeztünk fel magunkról, jóindulatú vidámkodás közepette.

Találtunk példát űrbe(vagy ki? nem is tudom, melyik a pontosabb)töltő elfoglaltságok sorára. Az orális és vizuális stimulációk változatos, tartósan károsító és hosszú listája mögé be lehet sorolni egy halom a társadalom által csalóka módon okénak, vagy erénynek ítélt hóbortot. Igazságtalan módon egy tőről fakadnak az irtandóakkal.

Azután itt vannak a megbúvó issue-inkkal megtámogatott nemes ügyeink, például az, hogy a környezettudatosságomban tulajdonképpen a kényszerességemre támaszkodom. Az újrahasznosításnak és a pénzzel való takarékoskodásnak, ami közös, sőt, családi vonásunk, ki-ki a szorongásából fakadóan lett mestere.

Arra is rájöttünk, hogy a másik ember pesszimizmusa és negativizmusa hatására könnyebb pozitívnak és egykedvűen mindent rendben találó buddhának maradni. Felváltva használtuk ki a helyzeti előnyünket, én egy dugónál, amin Peti mérgelődött, Peti egy sorbanállásnál, amiben az én életkedvem veszett oda. Ugyanis ha a másik elkezd fanyalogni a helyzetre, kiugróvá válik, mennyire gáz és parttalan, amit csinál, így könnyű elhatárolódni tőle és voksolni az ellenkezője mellett.

Ma végigbicikliztük SF néhány dimbjét-dombját és hídját. Nem kis láb- és tüdőmunka volt. Ennek kapcsán arra jöttem rá, hogy az extrém módon megerőltető mozgást azért élem meg olyan boldogítóan felszabadítónak, mert ami viszonylag objektíve kihívás, azért joggal veregetem meg a vállamat (mások vállveregetésében bízni nehéz, hiszen ki tudja, értik-e, amit mondanak, komoly szaktekintélyek-e a szóbanforgó témában). A magamtól begyűjtött vállveregetésem a teljesítményemért megnöveli az önbizalmamat. Stabilitást és egyben felmentést is biztosít – egy kis időre. Jó, most egy darabig lehet nyugton maradni. Nem kell újra és újra bizonyítani. Egyszer-egyszer azért mégis kell.. Úgy látszik, alaposan megtanultam, hogy vállveregetés nélkül a senkihez konvergálok.

Az issue-inkról azt is megállapítottuk, jobban járunk, ha mi magunk is tiszteletben tartjuk őket és betartatjuk másokkal is. Mert ha nem, az úgyis megbosszulja magát. A változásra nem érdemes apellálni. Addigis jogunk van az issue-inkhoz és ahhoz, hogy ezek mentén akadálymentesített életet élhessünk. Ne legyünk rákényszerítve, hogy mások legyünk , de a környezetünk se legyen rákényszerítve a tőlünk való szenvedésre. Az issue-ink nem szégyeneink, hanem velünk járóink, legalább annyira, mintha lenne kerekesszékünk.

Berkeley-ben és San Franciscoban biciklizve először éreztem komolyan, hogy itt tudnék élni. Közeli értékeket és emberi léptéket találtam. De azt is érzem, hogy nem költöznék már ide vagy máshova végleg, mert az efajta otthon-szemléletnek számomra megszűnt az értelmezhetősége. Kicsúszott alóla a talaj. Vagy másféle kell alá. Olyan, ami megfelel a minduntalan magammal hurcolt kerekesszékemnek.

Berkeley egyetem és kis házak. Kicsi és emberi léptékű városka. Kedves, átlátható, fiatalos és kompakt, San Francisco-tól egy hídnyira. A patinája eredeti múlt századi, helyenként lepusztult, de mindenhol szemet gyönyörködtető.
További stílusok a Berkeley-házak gyűjteményből. Biciklivel meg-megállva.
Az óriási hangárnyi használtáru-Praktikerbe járás és egyáltalán a használt cuccok újrahasználása a környezettudatos, vagy ahogy itt mondják, fenntartható életet élő emberek szenvedélye. Van hozzá bőven forrás. A képen látható normális állapotú csetreszek 1-2 dollárba kerülnek, de a nagyobb beruházásokat is meg lehet úszni tized áron. Igazi békebeli Ecseri-fíling. Berkeleyben előszeretettel rakják ki a ház elé is a fölöslegessé vált használható tárgyakat. Másnapra eltűnnek. Nem ciki megállni és guberálni, mindenki jól jár.
Ezeket már San Francisco utcáin fotóztam, szintén bicikliről és M. Douglas nélkül sajnos. Helyette láttam viszont fókát a tengerben, messziről. Legalább annyira örültem neki.
A híres Golden Gate híd maga, a konstrukciója és a tenger látványa is monumentális. Nem fából van, tűzbiztos. Nahálistennek, már csak a king-kongok, godzillák és dínók vagy robbanás fenyegeti, mert a filmekben mindig ez a nemzeti szimbólum esik az ilyenek áldozatául. Utóbbit kockázatos lehet még leírni is – félek, elveszik a gépemet. A terrorelhárítással nem viccelnek. Ha holnapután nem írok a repülőről, akkor ez történt.
A kínai negyed áruházának legizgalmasabb arzenálja. Zöldségek. Ne kérdezzétek, mik pontosan, pedig becsülettel elolvastam a nevüket. Néhány formáját fölismertem az ételekből. A boltban olyasmi méltatlankodás fogott el, mint régen a szocializmusban, amikor először nyugaton járva úgy éreztem, igaz, belefulladhatok a kínálat bőségébe és ismeretlenségébe, de ne döntsék már el helyettem, mi az a három dolog, amiből szeretnék választani!
Palota jellegű San Francisco-i ház ad nekem és Petinek otthont két napra. Korabeli állapotában újítgatott és gondozott száz éves csoda. Hogy kerültünk ide? Ezéleten belüli karmatörlesztés által. Huszonöt évvel ezelőtt ugyanis a nővérem férje idegenül és kitartóan, tulajdonképpen egészen a találásig segített munkát keresni egy frissen bevándorolt orosz nőnek és a családjának. A legnagyobb elveszettségükben karolta őket fel és indította be ezáltal az új gyökereket eresztésük lendkerekeit. Nos, a projekt bejött, az életük azóta magasra nőtt. Amikor pár hónapja összefutottak egy SF-i boltban, a nő felismerte őt, akire többször gondolt hálával, a kifejezésének lehetősége nélkül. Szó szót követett és az én vendéglátásom lett végül az a felület.

Zacc

Az újdonságok és élmények befogadásának szélén vagyok. Érzem, ahogy tompul a szűrőm, kevesebbet és lassabban enged át, mint a túltöltött kávéfilter. Jól jönne most egy kis oldódási idő, amikor teret hagyok a semminek kvül és a minden ülepedésének belül. Ha sikerül legyőznöm az úristenmárcsakkétnapomvan teljesítményparámat, akkor minden bizonnyal laza és nyugis napoknak nézek elébe itt Berkeleyben és San Franciscoban.

Azt bírom ebben az utazásban, hogy kipróbálok egy csomó olyan dolgot, amik tőlem nem idegenek és nem állnak távol ugyan, mert imidzsben, fejben és elfogadásban én vagyok a lazaság és a szabadság megtestesítője, a mindennapjaimban azonban ennél sokkal nagyobb léptékére – pont az ilyenek valós megélésére vágyom. Peti partnerem benne. Mellette rájövök, hogy ezekhez is az kell, hogy inspriáló társaim legyenek, akik nemcsak hozzám hasonlóan fejben és potenciáljukban élik a szabadságukat, de meg is valósítják. Ahogy az egyre komolyabban foglalkoztató kommunára, ugyanúgy ezekre is keresek otthonra közöttetek társakat és kissé szorongva remélem, hogy a saját késztetéseim sem rendeződnek vissza és múlnak el.

Tegnap nekivágtunk az 1-es útnak és addig mentünk rajta, amíg el nem fáradtunk. Lehúzódtunk az út mellett, előredobáltuk a bőröndöket, az 1984-es Volvo hátuljából két méter hosszú ágyat varázsoltunk 10 perc alatt és aludtunk a semmi közepén az első meleg napsugarakig. Azután kávét főztünk és miközben lóbáltuk a lábunkat fémbögrékkel a kezünkben, bálnákat néztünk a tengeren a magasból, amint szökőkutat lőve porlasztják a vizet. Ha semmi más nem történt volna tegnap, tökéletesen elégedetten zártam volna reggel kilenckor a napot. De történt. Még sok is :).

Monterey-i házak. Szenvedélyesen gyűjtögetem mindenféle környékről a háztípusokat, amiket a filmeken már százszor megirigyeltem. Hogy most élőben láthatom őket, az irigységen sokat nem segít.
Monterey Steinbeck-helyszínei. Nagy kultusza van, rá épül szinte a város, mióta a szardínia halászatra és konzervgyártásra már nem tud.
Steinbeck idején egy egész városrész és konzervgyár égett le. A tűzesetek ellenére a fába vetett bizalom továbbra is határtalan.
Sose láttam még ekkora kövirózsát, eukaliptuszfát, hortenziát és aloeverát.
Big Sur. A Csendes-óceán mentén futó 1-es út csodálatos nemzeti parkja. Az ország a turisztikai és gazdasági szempontjait szem előtt tartva dacol a természettel. Egész hegyoldalak omlottak be a tengerbe autópályástól. Újraépítették, az omlás tetejére. Mintha az ideiglenesség beölelt része lenne az itteni időtlen életnek. Leomlik, leég, földreng – újra és újra és újraépítik.
Bubblegum Alley, San Luis Obispo. Nagy itt a használt cuccok kultusza, úgyhogy feltételeztük, ez is olyan, mint az ingyen könyvtár. Egyet hozol, egyet vihetsz. Nem próbáltuk ki. Viszont megszagoltuk, jó szaga van a falaknak.
Néhány üzlet kifejezett esztétikai látvány, mindegyiknél eszembe jut valakim, akinek megmutatnám. A jobb középső sütinek néz ki, valójában szappan. Ezt annak mutatnám meg, akit meg szeretnék viccelni.
Madonna Inn. Olyan gondosan kidolgozottan felháborítóan giccses minden egyes apró részlete, hogy nem lehet mást tenni, mint tátott szájjal megadni a tervezőnek a tiszteletet.

Nájsz

Az emberek és az attitűdjük olyan hatást tesznek rám nap mint nap, hogy már kezdek megijedni magamtól, nehogy átpártoljak a pozitív pszichológia eddig sötétnek tartott oldalára. Emlékszem, a tanulmányaim során Bagdy Emőke neuropszichológiai keretbe helyezte a pozitív pszichológia hatásait, hosszan ecsetelve, milyen hormonok termelődnek a rekeszizom nevetés általi stimulációjának hatására, a testátmozgatás, a mellkasnyitogatás és az arcizmok mosolyra rándulása nyomán. Érthető az igyekezete, a magyar ember számára ugyanis a derű elképzelhetetlen, távoli és idegen. A szemlélet, amivel itt találkoztam, gyökeresen felforgatta az emberi kapcsolatokról alkotott képemet.

A kedvesség. Üzletben, étteremben, kávézóban, ötperces úgysemlátlaksohatöbbé ismeretségekben. How are you how do you do nice to meet you. Széles sokfogú szembenéző mosoly. Where are you from oh that’s a beutiful country enjoy your stay. Búcsúzáskor Have a nice day, have a good one, have a good trip/day/hike/holiday/bármi it was great meeting you merry Christmas happy new year. Széles sokfogú szembenéző mosoly megint, sőt, még mindig. Eddig tudtam, nem új. Tanították angolórán már harmadikban, ha egy angol megkérdezi, hogy vagy, nehogy válaszolj, ne fáradj. Kérdezd meg te is és maradjunk ennyiben. MuzsiEri barátnőmmel az egyetemen felsőbbrendűséggel teli lenézéssel fintorogtunk az angolajkúakra, odáig fajulóan, hogy még az angol szakkal is felhagytunk. Nem ért föl az orosz szak és a töményen ránkszakadt irodalom mély lelki tusájáig, amit akkoriban szívből és szívhez szólónak találtunk. Nem csoda. Magunk is nyakig és évtizedekre belemerültünk az egzisztencialista válságok sokszínűségébe, amiket közvetített. Azóta máshol tartunk. A válságaink zöme – legalábbis fejben – már megoldódott. Igaz, tanuljuk még a tudásunk gyakorlati alkalmazását, de jól haladunk. Összegzésképpen úgy mondanám, az élet és benne a magunk értelmét megtaláltuk abban, hogy nincs. Ahogy jó és rossz sincs. Mindennek a létjogosultságát az adja, hogy létezik. Nem szükséges hozzá más tényező vagy tulajdonság vagy teljesítmény. Egzsisztencializmusról átváltottunk ontológiára, egy sokkal megengedőbb filozófiai rendszerre, mondhatnám. Így nincs más feladatunk, minthogy a létezésünkből kihozzuk a legtöbbet és a legjobbat. Magunk és mások számára. Fölemelem a tekintetemet másokra és keresem magamban a belső attitűdöt, amivel kinézek a szememen, hogy lássam őket. Amit Mexikóban és itt találtam, az a kedvesség. Elcsépelt és semmitmondó szó. Megtöltöm jóindulattal, bizalommal, hittel, nyitottsággal és szeretetteliséggel és megkapom azt, amivel valójában egymás felé fordulnak az emberek az üzletben, étteremben, kávézóban, ötperces úgysemlátlaksohatöbbé ismeretségekben.

Igen, vannak problémáik. A ház, ahol a kutyaszitter jóvoltából Malibuban két napja “csövezünk”, egy mindkét felnőtt gyerekét drogtúladagolásban elvesztett szülőpárosé. Nem egyedülálló eset sajnos. Nem kicsinyíti vagy húzza keresztül a tragédiájukat a mosoly és a kedvesség. Nem csökkenti a bűntudatukat és a nehéz órák tonnányi súlyát. A többi ember attól még megérdemli tőlük az odafigyelést és a nyíltszívűséget, ami hasonló viszonzását szüli és észrevétlenül visszacsempészi a meleget a gyász lyuggatta szívükbe.

Komoly erőfeszítések árán keresem, fedezem fel magamban és gyakorolom ennek a sokmindent megváltoztató szemüvegnek a viselését és ez is egy olyan dolog, amit hazatérésemmel nem szeretnék elveszíteni.

Malibu – ház a tengerparton. Két hónappal ezelőtt óriási erdő- és bozóttűz pusztított a teljes hegyoldalon. A növényzettel együtt rengeteg ház leégett, miután itt is minden fából épül. A lakosságot evakuálták. Akiknél töltjük ezt a két napot, nem voltak hajlandóak elmenni. Az életüket két fiuk elvesztése után már valóban nem féltették, így beálltak a tüzet oltók közé. Slauggal szivattyúzva a vizet mentették meg a saját és a szomszédjaik házát. A medencéjük alját és a fűtésrendszert vastagon hamu fedi. De megúszták.
A tűz pusztításának nyomai. Teljes erdősor és házak tűntek el nyomtalanul.
Aki sétál a tengerparton, szemeteszacskó a kezében. Gyűjtjük a tűz után megmaradt műanyag darabkákat, olvadt üvegeket és vasakat.
A Csendes óceán partja.
Dagály. Helyenként alig férünk el a parton. A madarak is, amikor épp nincs kedvük úszni vagy repülni. Micky, az elkényeztetett szitterekkel bőven ellátott pitbull a hátán egy Miki-egér formájú foltról kapta a nevét. Az a fajta, akivel szemben nekem is és Lunának, a kutyámnak is komoly fenntartásai vannak. Nos, köszönöm Micky-nek az előítéletem átírását: egyszerűen nincs bájosabb egy kedvesen néző vérebnél.

Nem kell

Újra itt veletek. Egy este fél tizenegykor elfogyasztott kávé segítségével, egy kimerítő és lélegzetelállítóan varázslatos nap után. Deep Creek-ben jártunk az Amerikában állandósult kalauzommal és unokaöcsémmel, Petivel. Természetes hőforrás egy sivatagi hegyek közti kanyonban, meghagyva a maga vadonságában. Az odavezető út másfél órás kemény fel-le erőltetett menet, időnként életveszélyesnek tűnő, túlélés után persze már piskóta szakaszokkal, melyek közül az utolsó (visszafelé az első) szinte függőleges. Így kimelegedve a 8-10 fokos levegőben egy gyors ruhaledobálás után egy anyaméhbe érkezünk. A kis medencék hőfoka a külső kontraszttal szemben szinte maradéktalanul egyezik a vélt belsővel. A körülölelő hegyek pedig harsány, rideg és zord biztonságot nyújtanak, kiemelve és felértékelve az engem körbevevő víz lágyságát.

A túránk a hegyek mögül, között.
Meleg hőforrások

Szenteste van. Megérkezésünkkor szent délután, de maradtunk bő sötétedésig. Az eredeti családomban nem divat a karácsonyozás. Nemcsak mert zsidók, de a túlspilázás és a romantika önmagában is távol áll a szüleimtől. Mindig úgy éreztem, amikor reklamáltam a karácsonyt, hogy jó alibinek használják a származásukat. Nem volt helyette hanuka sem. Teljes egészében megúszták a kötöttséget, a cécót, az ajándékozást, az egymás ünneplését. Amint az első komoly kapcsolatomban rákaptam a meghittségre és a tradíció és ünnep áldásos és kiszámítható kereteire, lassan a karácsonyozás beszivárgott az eredeti családomba is. A gyerekek érkezésével pedig visszavonhatatlanná vált. Zolival olyan ünnepeket valósítottunk meg, amikben nem hazudtoltuk meg magunkat. Nagy áttörés volt a kitakarítatlan lakásunkban a bokáig legóban és babajátékokban gázolós fadíszítés, bolognai spagettivel az ünnepi asztalon. Volt sok és nagy szeretet. Könnyedén ráztuk le a megfelelési stresszt és a kötelezettségeket, szívből ajándékoztunk és örömmel láttuk vendégül másnap a családjainkat.

Örülök, hogy Deep Creekben ért ez az este idén. Más szemmel nézem ezen a napon az embereket. Fürkészem őket, vajon miért nincsenek a családjukkal? Keresem a megoldásokat, ahelyett, ami a válással és Panni manifesztumával felbomlott. Figyelem, ki és mi a fontos és ki és mi nem ezekben a napokban. Figyelem, mi az, ami kitellik tőlem belülről és azt hogyan értékelem, miként viszonyulok hozzá. Megörököltem az ünnepek gyökértelenségét. Mind a zsidó, mind a keresztény ünnepek kihívást okoznak. Szeretem viszont a szeretteimet és boldogan gondolok rájuk. De most én is megúszom, lebegve világok között és örülök neki.

Három éve megfogalmaztam a BariKarit. Senki ne szorongjon karácsonykor, akit elér az üzenetem. Helyette jöjjön el hozzám és szóljon a karácsony arról, amiről kényelmes. A szenteste a szeretet mellett a stresszelés ünnepe is, de most ne kelljen. Ahogy egyedül lenni sem, ha úgy alakul és az nem esik jól. Írtsuk ki a “kell”-t a szeretet mellől! Ezt a vonalat folytatattuk Csillával a KözHelyben, másodszor, ugyan idén nélkülem. Ahol idén ért a karácsony, az Peti kommunája. Deep Creekből visszaérve egy felszabadult összejövetelbe csöppentünk, a visszatérők és itt lakók gyűltek össze az egyik szomszédnál, aki ugyan fizikailag a feleségével együtt saját házban lakik, lélekben azonban közéjük tartozik. A harminc és ötven közötti teljesen vegyes hátterű és életvitelű emberek közt az áthidaló közös az értékrendjük, ami előnyben részesíti a kapcsolataikat a “kell”-el és a felhalmozással szemben. Itt Amerikában könnyű ennek a hóbortnak hódolni, van rá tér és lehetőség. Lázasan keresem az otthoni megoldásokat és a nyitottságot és rugalmasságot magamban arra, hogy ne csak álmodozzak róla (azt ugyan sok évtizedes, a semmi oltárán elfecsérelt múlttal), hanem merjem is megvalósítani, élni.

Karácsonyi parti Mike-nál.