Amikor a pszichológia szakon személyiségtesztekről tanultunk (második félév kábé), még vajmi keveset tudtam magamról. Néhány ilyen megatág kiterjedésű tesztbe be szoktak építeni egy úgynevezett megbízhatóság faktort. Elszórnak pár kérdést, amikből kiderül, hogy a kitöltőnek maga felé hajlik-e a keze, jobb színben akarja-e feltüntetni magát, ennek fényében mennyire várható tőle az őszinteség a többi releváns, személyiséget jellemző kérdésben. Magyarán lódít-e. Már nem emlékszem az összes ilyen lebuktató kérdésre, az egyikre igen. Szoktam-e minden nap fogat mosni. Szemrebbenés nélkül ikszeltem be az igent. Nem azért, mert ciki. Ugyan már, nincs olyan ember a földön, akivel ne fordulna elő, hogy fáradtan bedől az ágyba vagy elalszik a kanapén és hajnalban felriadtában bármi értelmes kötelesség ki ne csúszna az agyából, beleértve a fogmosást. Nem is azért, mert féltem volna, hogy ez rólam kiderül. Azért se, mert elítéltem volna az eféle mulasztást. Egyszerűen nem tartottam fontosnak az ehhez hasonló piszlicsáré részletkérdéseket, se magamra, se másra, se a teszt eredményére nézve. Azt gondoltam, indifferens, senkit sem érdekel. Redundáns csökött infó.
Egy szó mint száz, indokok ide vagy oda, hazudtam mégis. És kinek. Ha akkor pisztolyt tartanak a fejemhez, se tudtam volna másképp válaszolni. Az elkerülhetetlennek tűnő hazugságom nem a tesztnek vagy a külvilágnak szólt, hanem magamnak. Az oka nem számít, lényeg, hogy ültem benne nyakig, sőt szemöldökig, mert még azt sem voltam képes felismerni, hogy éppen hazudok. Ha elő merek vele állni, nem szégyellem amúgy, nyilván szándékom szerint nem hazudhatok, gondoltam magamban, ellenben másképp gondolkodom, más logikával közelítem a kérdést, másképp priorizálok. Másképp, mint 4 milliárd ember. Haha, röhög a vakbelem, utólag persze. Nem elég, hogy az egyenesség mintaképe, de még különleges is vagyok.
Ha nem keletkezett volna azóta óriási külömbség a rálátásomban saját magamra, még ma se hinném el, hogy az ilyen fokú átverés lehetséges. Valami ennyire nyilvánvalót ennyire nyomtalanul eltüntetni az elmémből, hogy még a szívem legmélyén se legyen meg a nyoma, azt gondolnám, képtelenség. Pedig nyilván nem a fogmosós sztori volt az egyetlen az életemben, amit nyomtalanul eltüntettem, és nem is az vitte a prímet. Vissazgondolva félelmetes. Ezeken az életterületeken robotpilóta voltam, akinek még arról sincs fogalma, milyen algoritmusok szerint készült a programja.
Ma másképp van. Felismerem és érzékelem magamban a döntés pillanatát, ahol a hazugság és az igazság kettéválik. Érzem mostmár, ahogy világító neonfeliratként előugranak az alternatívák. Az igazság valahogy mindig kényelmetlen. Feszítő, vagy mégiscsak kiderül róla, hogy ha áttételesen is, de szégyenteli. Ha ezzel együtt azt választom, kivétel nélkül kifizetődőnek bizonyul, értéket és értékes kapcsolatokat teremt.
Ahol túlságosan kényelmetlen, még mindig elcsúszom. Amikor például nem hajolok le a szemétért az utcán, mert fárasztó. Amikor húst eszem, gyilkolok tovább, mert nincs kedvem feladni az élvezetet. Amikor tudom, mit kéne mondanom vagy felvállalnom és nem merem. De közben a neonfelirat ott marad, beég a retinámba és képben tart, tudok róla, mit teszek éppen. Nem jót. Hozzárendelem a kötelezően választott érzéscsomagot: sajnálom, együttérzek, szégyellem, bűntudatom van és ezekkel megyek tovább, reménykedve abban, hogy mértékük előbb utóbb eléri azt a küszöböt, ahol már elviselhetetlenül áll útjába az újabb kényelmi választásomnak.
Felismerem, meghallom másban is. Egy-egy legapróbb önellentmondáska azonnal árulkodik: nincs belátás és akkorát üt, mint egy ház. Ezen a ponton a kapcsolat elágazik. Vagy megszületik az a belátás és kifizetődik, értékké válik, vagy valami olyan irányt vesz, amibe mindketten beleőrülünk. Na azt nem érdemes.