Hatalmas kis hazugságok

(A kép forrását meghagyom: Illustration of cartoon businessman with long nose shadow on wall in lying concept Picture: iStock)

Amikor a pszichológia szakon személyiségtesztekről tanultunk (második félév kábé), még vajmi keveset tudtam magamról. Néhány ilyen megatág kiterjedésű tesztbe be szoktak építeni egy úgynevezett megbízhatóság faktort. Elszórnak pár kérdést, amikből kiderül, hogy a kitöltőnek maga felé hajlik-e a keze, jobb színben akarja-e feltüntetni magát, ennek fényében mennyire várható tőle az őszinteség a többi releváns, személyiséget jellemző kérdésben. Magyarán lódít-e. Már nem emlékszem az összes ilyen lebuktató kérdésre, az egyikre igen. Szoktam-e minden nap fogat mosni. Szemrebbenés nélkül ikszeltem be az igent. Nem azért, mert ciki. Ugyan már, nincs olyan ember a földön, akivel ne fordulna elő, hogy fáradtan bedől az ágyba vagy elalszik a kanapén és hajnalban felriadtában bármi értelmes kötelesség ki ne csúszna az agyából, beleértve a fogmosást. Nem is azért, mert féltem volna, hogy ez rólam kiderül. Azért se, mert elítéltem volna az eféle mulasztást. Egyszerűen nem tartottam fontosnak az ehhez hasonló piszlicsáré részletkérdéseket, se magamra, se másra, se a teszt eredményére nézve. Azt gondoltam, indifferens, senkit sem érdekel. Redundáns csökött infó.

Egy szó mint száz, indokok ide vagy oda, hazudtam mégis. És kinek. Ha akkor pisztolyt tartanak a fejemhez, se tudtam volna másképp válaszolni. Az elkerülhetetlennek tűnő hazugságom nem a tesztnek vagy a külvilágnak szólt, hanem magamnak. Az oka nem számít, lényeg, hogy ültem benne nyakig, sőt szemöldökig, mert még azt sem voltam képes felismerni, hogy éppen hazudok. Ha elő merek vele állni, nem szégyellem amúgy, nyilván szándékom szerint nem hazudhatok, gondoltam magamban, ellenben másképp gondolkodom, más logikával közelítem a kérdést, másképp priorizálok. Másképp, mint 4 milliárd ember. Haha, röhög a vakbelem, utólag persze. Nem elég, hogy az egyenesség mintaképe, de még különleges is vagyok.

Ha nem keletkezett volna azóta óriási külömbség a rálátásomban saját magamra, még ma se hinném el, hogy az ilyen fokú átverés lehetséges. Valami ennyire nyilvánvalót ennyire nyomtalanul eltüntetni az elmémből, hogy még a szívem legmélyén se legyen meg a nyoma, azt gondolnám, képtelenség. Pedig nyilván nem a fogmosós sztori volt az egyetlen az életemben, amit nyomtalanul eltüntettem, és nem is az vitte a prímet. Vissazgondolva félelmetes. Ezeken az életterületeken robotpilóta voltam, akinek még arról sincs fogalma, milyen algoritmusok szerint készült a programja.

Ma másképp van. Felismerem és érzékelem magamban a döntés pillanatát, ahol a hazugság és az igazság kettéválik. Érzem mostmár, ahogy világító neonfeliratként előugranak az alternatívák. Az igazság valahogy mindig kényelmetlen. Feszítő, vagy mégiscsak kiderül róla, hogy ha áttételesen is, de szégyenteli. Ha ezzel együtt azt választom, kivétel nélkül kifizetődőnek bizonyul, értéket és értékes kapcsolatokat teremt.

Ahol túlságosan kényelmetlen, még mindig elcsúszom. Amikor például nem hajolok le a szemétért az utcán, mert fárasztó. Amikor húst eszem, gyilkolok tovább, mert nincs kedvem feladni az élvezetet. Amikor tudom, mit kéne mondanom vagy felvállalnom és nem merem. De közben a neonfelirat ott marad, beég a retinámba és képben tart, tudok róla, mit teszek éppen. Nem jót. Hozzárendelem a kötelezően választott érzéscsomagot: sajnálom, együttérzek, szégyellem, bűntudatom van és ezekkel megyek tovább, reménykedve abban, hogy mértékük előbb utóbb eléri azt a küszöböt, ahol már elviselhetetlenül áll útjába az újabb kényelmi választásomnak.

Felismerem, meghallom másban is. Egy-egy legapróbb önellentmondáska azonnal árulkodik: nincs belátás és akkorát üt, mint egy ház. Ezen a ponton a kapcsolat elágazik. Vagy megszületik az a belátás és kifizetődik, értékké válik, vagy valami olyan irányt vesz, amibe mindketten beleőrülünk. Na azt nem érdemes.

Hírdetés

Fikció

Régen írtam. Másra kellett az idő. Építkezésre.

Az életem valamelyik szegmense mindenképp re- vagy re- nélkül, de többnyire, ahogy visszaemlékszem, konstrukcióra szorult. Tegye fel a kezét, akinek nem! Volt, hogy bizonyos életszakaszaimban nem ismertem fel, nem neveztem annak. Később láttam be. Semmi sem történik véletlenül. Ez nem az én mondásom, nem is azonosulok vele, de meg kell hajtanom előtte a fejem.

És most jöjjön a fikció, mert mi másért is születik az írás, mint a rejtőzködő író kielégülésére és az olvasó magára ismerésére egyszerre.

A főszereplője Szuny. Szerencséje van a nevével, mert többféleképpen bővíthető, igény szerint. Szunnyad, sunnyog, szúnyog. Valójában tényleg az, szúnyog. Szerencséje van a fajával is. Jelentéktelenségében rettegett. Hatalma észrevétlenül keríti áldozatait. Követhetetlen, elkülöníthetetlen és felismerhetetlen. Egyértelmű nyomot hagy maga után. Égetőt, viszketőt, irritálót, olykor allergént. Nincs kapcsolatban a prédáival, érzelmiben semmiképp. Leszívja őket, önmaga túlélésére. Ez egyben az életcélja is. Fölösleges is neki ennél több, teremtője ezzel bőven megelégszik, amennyiben a túlélése reprodukcióval zárul. Rendszere fönntartja önmagát.

Az áldozata már kevésbé szerencsés. A neve.. hát.., az kötelezi. A jelentéktelensége mögé bújnia reménytelen, valahogy mindig kilóg a lóláb. Hatalma illegális, áldozatai pedig, ha kell, egészen a törvényszékig futnak. A rajtuk hagyott nyomai bizonyíthatatlanok, ám annál tartósabbak. Sátáni stigmákként égnek bele a lélekbe, szövevényes módon uralva és manipulálva azt. Az életcéljával is meggyűlik a baja, így érthetően a teremtőjével sem harmonikus a viszonya. A vele folytatott megállás nélküli párbeszéd arra ösztönzi, hogy egyre kapzsibban bizonyítsa értékét: pénzben, politikában, műanyagflakonokban, klímaváltozás elleni harcban, szerelemben.

Szuny és a bármely nevű áldozata bekéredzkedtek a mérleg két serpenyőjébe. Abszurdba hajlik, de mondtam, fikció. E szó árnyékában, megspékelve a 21. század mindenvanságával szabad kezet kapok. Rendben, de mi vezérli azt a serpenyők közötti versenyt eldöntő ítélethozó ujjacskát? A tömeg. Az evolúciós élethossz vagy az élettel töltött évek száma. Az élet fogalmának korrekt értelmezése. A természetesség. Az őszinteség. A szív ereje. A teremtő szemében az érték. Mindezek és még mások, de nem összevontan, nem is egymás utánban, inkább amolyan kvantum módon, összevissza-rendezetten, hogy pont nem lehet érteni, ki kivel van. Pedig olyan fontos lenne minden pillanatban állást foglalni, érteni, logikára lelni, következetességet felfedezni…, de sajnos nem lehet, mert egy Iván nevű Szuny-áldozat gomolygó füstfelhőket eregető magas fedett traktorján bekanyarodott az utcámba. Úgy néz ki, szúnyogírtást rendelt tőle az önkormányzat.