Áruházban támadt, lesből..

Erőteljesen igyekszem kívül tartani a keserűséget, ami még itt ott talál magának rést, bekúszik. Főleg kudarc formájában, szégyenként. A párkapcsolati fronton, most arról “beszélek”, aminek nem elég a karácsony, de újabban a Valentin-nap is giga-erőpróbájává nőtte ki magát.

Próbálom távolítani, mert a mindennapjaimban nem élem meg. Nyoma sincs. Amióta visszajöttem, szakadatlan lendületben ébredek reggel hétkor és dolgozom a terveimen. Észrevehetően, látszatja is van-módon haladok a céljaim felé. Nem fáradok, élvezem. Szeretem. Önmagát visszatápláló és önjutalmazó farkába harapó kígyóként inspirálódom tovább. Az aktivitásom sugárzás és cseppfertőzés által terjed. Magammal rántom a környezetemet és csodás új mérföldkövek születnek kívül belül, a kapcsolataimban és önmagammal való viszonyomban. Régen voltam ilyen kiegyensúlyozott, erős, bizakodó és energikus.

Próbálom távolítani, mert a mindennapjaimban nem vagyok egyedül. Fajsúlyosan érzékelem magam körül mindazokat, akik eddig is itt voltak, csak a receptoraimban volt zavar. A családomat, akiknek a törődése és szeretete azóta is velem maradt. A barátaim, te jó ég, milyen szerencsés vagyok! Néhányukat még bottal se tudnám elkergetni – na ez aztán a szilárd magabiztos pozíció! Valóban. Arra garancia nekem, hogy nyugodtan veszekedhetek, nyafoghatok, követelőzhetek, ellenkezhetek, hibázhatok, lehetek igazságtalan, egyszóval a nemcuki önmagam is. Ők pedig visszaveszekszenek, elutasítanak, győzködnek, rámolvassák a hibáimat, megharagszanak és mégsem mennek sehova. Itt vannak körülöttem és velem. Ők a védőhálóm. És vannak a szeretetteljesen színesek. Egy-egy őszinte délutánra összeolvadok velük és napokra bennem hagyják a lenyomataikat. Kitöltik, ízessé és pezsgővé teszik a napjaimat, mindegyik a maga módján, mélységüknél, tartalmasságuknál fogva egyszerűen kiszorítják a magányt.

Próbálom távolítani, mert ellenkezik az értékrendemmel, hogy a kapcsolati viszonyok terén egyetlent, a kanonizált többségit nyilvánítsam csak elfogadhatónak. Amikor szemközt velem ül egy ember, abban erősítem, arra jogosítom, hogy amiben különbözik másoktól, az rendben van és akár még büszkeségére is szolgálhat.

A külső nyomás mégis számottevően óriási. Panni kisiskolás lehetett, amikor egy olaszországi katolikus templomban azzal háborította ihletett bámészkodásomat, hogy elkezdett lázasan matatni a dekoltázsomban. “Gyorsan, gyorsan, anya, ezt tüntesd el!” – kicsi testével is igyekezve elfedni az akkoriban épp a nyakamban lógó Dávid-csillagot. Valami hasonlót éreztem tegnap az áruházban, ahova Sári megbízásából kényszerültem, szív-piros színű szívecske díszítésű muffin sütéséhez valók beszerzése végett. Egyszerre azon kaptam magam, hogy lesütöm a szemem a csokrok, szívdesszertek, piros színű haszontalan kedvességek kavalkádjának gyűrűjében. Esküszöm, hirtelen mintha minden más élelmiszert és hasznos cuccot eltakarítottak volna a polcokról. A homlokomon pedig egyre égetőbb skarlátként egyre erősebb és feltünőbb fényjelenségként villogott a hatalmas L-betű. Energiáját a villódzáshoz a végetért házasságom kétszeres kudarcából nyerte. Amiért zsákutcába jutott és amiért nem tudtunk belőle kitolatni. Nem vagyok szerethető, tört rám az előzőt tetézve a válás óta múltidőbe került két férfi képe. Sem választható – az elérhetetlenbe esett szerelem baklövésének konklúziójaként.

Négy öt percig is eltarthatott, mire kikeveredtem a szégyenem szemhéjat húzó súlya alól. Megéreztem a piruló bőrömön, milyen keserű egyedül nem tartozni a többséghez. A fülemben szóló zenébe kapaszkodva ráztam, pergettem le magamról az utolsó dekáit, muffin-papírért szaladgálva bele-beletáncoltam a ritmusba. Szégyenzárásképpen, egy idegen rendezvényszervező fiú, aki ahelyett, hogy a muffinpapírral táncolás miatt zakkantnak nézett volna, elismerően le-tebiztosvalamiművészvagy-ozott. Rövid, de annál derűsebb spontán beszélgetés a sorok között – ezzel végleg visszarántott az egyébként masszívan jónak, teljesnek megélt valóságomba. Ahol még mindig elvált vagyok és végül nincsen ugyan párom, de pontosan tudom, mi az, ami nem fontos és mi az, amit elsődlegesként tartok szem előtt.

A szégyen, ahogy engedem, hogy végigfusson rajtam, kiéget bennem egy újabb, eddig nem ismert erőt és egyértelműséget. Egy állásfoglalást magam mellett, magamról, amit már felvállalok. Ahogy most ezt itt, előttetek. Tárgyi manifesztuma is született. A muffinpapírral egy svungra vásárolt Camellia japonica, amit nem páromtól kaptam Valentin-napon, mert az nincs. Virág viszont attól még nagyonis van. Az impozáns és reményteli szépsége pedig, velem bármi is a helyzet, elvitathatatlan.

A szkafander is kényelmetlen, gondolom, az űrben mégis mindenki hordja.

Penelope Przekop: Uncomfortable

Gerendás Péter a koncertjei szünetét minden általam látott alkalommal egy bejáratott sablonszöveggel vezette fel, amit, miután utolsó ilyen élményem is legalább 20 éves, a pontatlanság kockázatával adok át: “És most 20 perc szünet következik, de drága mókuskáim (vagy nyuszikáim? … tényleg rég volt), ne keseredjetek el, mert mi is az a húsz perc a történelem vérzivataros (ójaj, micsodáihoz is?) képest!” Az elmúlt hat évemre, ha belehelyezkedem a vérzivataros történelem egy tetszőleges fejezetébe és korszakolni akarnám az életemet, leginkább az ébredések kora elnevezés illik.

Az életem megelőző korszakait hűségesen és célszerűen szolgáló gyermeteg mélyalvásból kikelve elkezdtem felismerni azokat az érzéseimet, amikor … hogy is mondjam, mert még egészen definiálhatatlanul … történik valami, amitől nem jó, nem stimmel, nem sima. Hosszú út következett, mire a nemsimaságot fel tudtam cimkézni pontos érzéssel, az érzést jogossággal. Segítségemmé és megbízható hírforrásommá vált a hasamban keletkező cikk-cakk. Mintha a beleim ilyenkor képzeletbeli Zé betűbe rendeződnének és addig ki nem simulnak, míg meg nem történik a pontos azonosítás.

A következő hosszas, máig tartó gyakorlószakaszban elkezdtem artikulálni, kifejezni és kitartóan kérni a másiktól ezügyben. A cikk-cakkot ugyanis ő okozza, magától nem áll elő, nem ilyen ügyes. Ki? Bárki. Az anyám, a barátok, az exem, a párom, a gyerekem, a postás akár, ha találkoznék vele. Ezt az egyet megúszom, mert szemfülesen nincs csengőm. Mivel? Bármivel. A habitusával, amivel másnál sikert arat, de nálam valamilyen személyes háttérsztori miatt beáll a cikk-cakk. A jószándékával, ami neki vágyott dédelgetés, nekem erőszak. Az iróniájával, ami neki vicces, nekem sértő. A mindent megoldani akarásával, ami neki előrevivő, nekem nem időszerű és tolakodó. A törődésével, ami számára megnyugtató, nekem bizalmatlan. Összefoglalva a valamilyenségével, ami így-úgy nem illeszkedik az enyémhez és itt-ott megszúr, megnyom, megkaristol, cikk-cakkosít.

Két fontos kérdésen akadok fenn rendre a kapcsolataim zömében. Az egyik, hogy van-e velük, a cikk-cakk okozókkal baj és van-e baj velem, a rakoncátlankodásra hajlamos beleimmel. A másik: kell-e, hogy egyikünknek igaza legyen. Ez itt nyliván egy amolyan feketepedagógus kérdésfeltevés, amire egyetlen helyes választ fogadok csak el. NEM. Bár van benne beugratós rész is, mert ha egyszer, akkor nem, ha többször, makacsul és szisztematikusan, akkor már igen.

Az ébredésem óta a fontos kapcsolataim, a szeretteimmel való viszonyaim mindegyike lényeges felismeréseket, megértést és változást hozott. Sajnálom, hogy győzedelmeskedik a konkrétumok izgalmas összefüggéseinek felidézése felett a szereplők féltése a nemkért publicitástól és annak esetleges szégyenlősségétől. Pedig ezek a fiúk és lányok nagyon sok mindent tanítottak nekem. Nem a szónak az elcsépelt spiri értelmében, miszerint minden szart, ami történik veled, fogj fel tanulásnak. Nem. Ezek – néha csak utólag – konstruktív felemelő közös élmények voltak és a tanítás szó szerint értendő, hagyományosan, frontálisan. Számtalan veszekedésünk, vitánk, fájdalmas és dühödt összecsapásunk során addig ütöttük a vasat, míg le nem esett, mivel bántom, vagy mivel bánt. Miért, és miért elkerülhetetlen. Rajtuk és olykor velük tanultam meg, mi is az, hogy valós kapcsolat. Mi az, hogy valódi szeretet. És ami a legnehezebben ment és megy mindünknek, mit jelent odafigyelni a másikra.

Ha szeretem őt, odafigyelek rá. Na ez nagy kamu. Sajnos nem feltétlenül. Az alapfokú nyelvvizsga azokat a nyelvi készségeket teszteli, amikkel az adott nyelven nem halunk éhen és nem fagyunk meg (kivéve, ha pl. szuahéli, mert ott magyarul se fagynánk meg). Nincs még közünk az ország kultúrájához, történelméhez, nyelvjárásaihoz, gondolkodásmódjához. Az alapfokú szeretet nagyon hasonló. Nincs sok köze ahhoz az emberhez, akire irányul. A saját túlélésünkhöz van inkább, a másik közelségében. Attól még erős, alapvető, ragaszkodó és akár örök is lehet. De nem feltétlenül, vagy csak felületesen lát el a másikig, mert a saját kiszolgáltatottság, szorongás és rögzült minták hada önmagában is beborító és küzdelmes. A következő fokozatban már látom a másikat, akit szeretek. Látom és elismerem a valamilyenségét, még azt is, amitől nem vagyok oda, mert idegesít, bánt és cikk-cakkot okoz. De nem nyelem le. Mondom. Kérdezem. Kérem. Hogy kereshessük együtt, milyen védőruhát használjunk, amint lelkesen szeretetteljes hadonászásaink közepette óvatlanul karmoljuk egymást. Kényelmetlen fölösleges macera persze védőruhát húzni. Nekem legalábbis. De neked úgy látom fontos. És érted megéri. Mert szeretnélek jól szeretni. Úgy, ahogy neked jó. Figyelek rád.

Konfrontálódunk. Egymással és önmagunkkal. Szétszedem és egyúttal rehabilitálom ezt a szót. Nincs benne valójában ellenségesség. Az 1630-as évekből eredeztetik, latin. Az “együtt” előtag és a “szembe, homlokkal egymás felé” össezolvadása, mely felállás “célja az igazság felfedése”. Ami ugye, mint korábban mondtam, külön-külön nincs. Csak közös van, együtt.