Békeidőben élünk. Igaz ez? Részben. Itt, ahol élünk, én és ti, a fegyverek egy ideje csöndben vannak. A Wikipédia szerint azonban – összeszámoltam, 39 háború zajlik a világban most is, a jelenünkben. Olyan helyeken, ahova nem ér el a tekintetem és a figyelmem, mert biztonságos távolságból tehetem meg, hogy nem kapcsolom be a CNN-t. Ha nézem a CNN-t, van háború (tejóég, lesújt, mennyi szenvedés, hiábavalóság, nélkülözés, reménytelenség), ha nem nézem, nincs. Felszabadultan mehetek dolgomra, minden sima. Dezsavüm van, a 6-9 hónapos babáim megunhatatlan, gurgulázó meglepetést okozó kukucs-játéka jut eszembe. Ha rádobtuk a rongypelust a szemükre, anyu vagy apu nincs, kész, lefagyás, eltűnt, ha levesszük, hahh, micsoda öröm, újra létezik.

Aztán a kukucs-játék folytatódik az állatokkal. A húsfeldolgozó iparnál nem tudom, létezik-e kevésbé humánus üzletág. Az élő állatok mértékegysége hasznos kilogramm per négyzetméter. Vagy még szörnyűbb: per köbméter. A létezésük fogantatásuk pillanatától számítva eszközzé tétetik, a felsőbbrendű fajunk szükségleteit és a gazdaságosság bőségét szolgáló technológia oltárán. A húst márpedig enni muszáj (egyesek szerint). Meg jó is. Ha betérek az Aldiba, örülök, hogy nem kell róla lemondanom és ráadásul olcsón megúszom. Nem különben kiborítóan fagyosak és kíméletlenek a kedvenc kutatóorvosom mangalica-kísérletei. Apámat mondjuk pont nem az ő tudományos áttörése nem mentette meg a haláltól, de engem, vagy valamelyik gyerekemet – arra még van esélye. Elképzelhető, hogy közönyt színlelve egyik esetben sem fogok tiltakozni, ha egyszer az Aldiban is megvettem a húst.

Azután itt van a szemét kérdés,

a túlzott víz- és gázfogyasztás,

az autó- és

a műanyagmentesség.

A nemek közti egyenlőség.

Egyre gyűlnek azok az életterületek, amik nem tűrik a szemet hunyást, fejünk homokba dugását. Húú, az már lassan nagyon nem PC (nem nem pécé, hanem nem píszí) és hatalmas blama a frissebb generációk előtt. Egyre hangosabban követelik maguknak a figyelmet. Az még csak hagyján, de a tevőleges állásfoglalást, döntéseket, elköteleződést, változtatást és az ezekhez szükséges belső következetes változást. Teherviselést. Osztozást. Ti hogy vagytok vele, nem tudom, nekem nehezen megy. Sok, kényelmetlen, időigényes és fárasztó. Konfliktusok sorába keveredek magammal és a körülvevőimmel. Elfelejtem, korrumpálódom, nem nézek oda. Ahh … . Hát még messze nem tökéletes, ha Dóra barátnőm maximalizmusának górcsöve alá teszem, ahol tartok.

De már tudom. Visszavonhatatlanul. És teszem, amennyi a kényelmetlenségből megy, fejet hajtva nemmindenhatóságom szemet szúró szégyenteli megnyilvánulásai előtt. Megállok és megemlékezem ma a holokausztról, az értelmetlen öldöklés és kínzás szimbólumáról, hogy ne ismétlődjön meg. Lejjebb állítom a fűtést és viselem az ezzel járó michelin baba érzetemet, pulóverekben vagyok. Négyfelé szórom a szemetünket, ami pont négyszer annyi mozdulat, mintha nem. Van, hogy mások után is szedem a kutyaszart. Keresem, lehajolok, felszedem, feladva ilyenkor az önfeledt beszélgetést az aktuális sétatársammal. Lemondok a nőként sem járó meghívásokról. Visszafogom a kényeztetettségre irányuló vágyamat. Legalább hetente eljutok a piacig. Őstermelők – olyan amilyen, nem génkezelt tökéletes, drága, nincs minden egy helyen, nem fűtött, messze van.

A kényelmetlenségekért cserébe azzal vígasztalom magam, hogy talán az odafigyelés pluszmunkája és a megnövekedett logisztika és kombinatorika szükségessége megvéd az Alzheimertől.

Sziasztok.Jelentem, csodás itthon, nagyjából már alszom is, rengeteg a sokatoktól kapott bejgli (nagyon köszönöm) és folytatom az írást, újabb alibit keresgélve rá, miután az eredeti kifújt. Utazó blogot indítottam. Hét napig küzdöttem a “minek”-emmel. Próbáltam rátalálni új célra, nagy dobásra, ami legitimmé tenné a folytatást, most hogy nem utazom már. Nem lett meg sajnos. Itt maradtam pőrén, fedősztori nélkül szkanderozva a minekemmel és ezúttal győztem. Örülök. Veszek egy újabb mély levegőt és megyek tovább, nem megbújva, veletek.

Beépítés zajlik.

Az ingerek, az utazás alatt állandósult új stimulációk, a látottak ismeretlenségei és szokatlanságai elintézték nekem, hogy könnyedén megragadjam a külsővel párhuzamos intenzitású belső utazásomat. Az összeszorított fogig terjedő erőfeszítéssel és elszántsággal tértem haza. Azzal, hogy mindent elkövetek a megtapasztaltak átültetéséért. Folytatásáért, elveszni nemhagyásáért. Beépítéséért. És hogy mibe? Mert a mindennapi darálóba nem fér bele a rácsodálkozás, a meg-megállás, a találkozás. A kicentizett időmbe nem illeszkedik a mosoly, a nemdudálás (még ha csak fejben is) az előttem totyorgókra.

Ha a visszaemlékezéseim legértékesebb pillanatairól szóló kisfilmemet pergetem, a képkockák mélyen és megrendítő súllyal megélt találkozások. A testvéremmel az utolsó egy ágyban töltött éjszaka vagy egy melegedő este a lakópark kültéri jakuzzijában. A filmes Amerika-élményeim kézzelfoghatóságával. Petivel, kemping rezsón készült kávét kortyolva és bálnákat lesve a hegytetőn. Az anyaméhvel Deep Creekben, a természetes forrásvízben alámerülve. A letűnt civilizációk ősi kövei lakta szellemekkel, azok kéz- és lábnyomaival. Péterrel, a távollévő közelivel és feleségével az elszigetelt idillvadonban. Alex, a feltaláló szétszórt elméjével. Sarah kontrollmániával fűszerezett útkeresésével. A mexikói metrón a rosszarcúnak látszó férfiaktól való rettegésemmel. Itt-ott félrevonulóban, forgalomból kivontan elcsent blogírásokkor veletek.

Az élményeim beépítésének törekvése és célja arra irányul, hogy a találkozások és a súlyuk ne tűnjenek el az életemből. Ne legyen ez az utazók kiváltsága! Emlékeztetem magam, valahányszor rajtakapom a hétköznapok gravitációjának vonzását, amit kétségkívül jellegéből adódóan lehetetlen leállítani, hogy héé, itt most ellentartok, másképp döntök. Őrzöm az időmet, amit meg-megállásra fordíthatok. Másképpen tekintek a tárgyaimra. A súlytalanokat ignorálom, a súlyosaknak örülök. Másképpen tekintek az emberekre, akik körülvesznek. Idegenekben keresem a vonzót, hasonlót, amitől képes leszek szívemből rájuk mosolyogni. Közeliekben lubickolok és egyre bátrabban kérem, igényelem náluk, amire vágyom.

Jól hangzik. Mondom, mi meló zajlik mögötte, ami még nekem is döcögősen és olykor félelmetesen, de lelkesítően új. A folyamatos öndefiniálás. Amerikában tanultam, a rendőrállamtól, szabálygyűjtemények és keretrendszerek végtelen sorából, a liberalizmust és a szabadságot védő konzervatív és kirekesztő eszközrendszerből. Tételesen és felsorolásszerűen tudnom kell, majd felvállalnom, végül a következetesség könyörtelensége árán is képviselnem mindazt, amitől jól, szabadnak, önmagamnak érzem magam. Akkor is, ha félek, akkor is, ha a másikat féltem és akkor is, ha a másik fél.

Olyan érzés néha, mintha sárban futnék. Látom azonban a célt és két seggreesés közt bőven akad jutalom. Estére kimerülök és tízkor elalszom. Reggel, még mindig öt és hat között, érdemi munkát nyugtázóan jóleső izomlázzal, mosolyogva ébredek.

Kiemelten érzékeny a hangulatom, nem kell megerőltetnem magam a síráshoz. Elég hozzá egy gondolat, egy emlék vagy látvány. 

Kiváltóból is több van. 

Az utolsó napokban az egész lényem szigorú megálljt parancsolt. Megfáztam elég komolyan, ami azért rendesen lekorlátozta az energiáimat. Ha még ez nem lett volna elég, az indulás napján elkezdtem menstruálni ( – igen, ez is egy publikus adat, amit szeretnék a nátha hétköznapiságának szintjére emelni, miután legalább ugyanannyira – csak még gyakrabban – befolyásolja a nőtársaim teljesítőképességét és hangulatát. Papírunk van róla. Ne csináljunk úgy, mintha takargatnivaló és magánügy lenne! Elő a klozetból a menstruációval!). Engedelmeskedem a testem diktálta tempónak. Nyugisan, lazán vettem ma a “muszáj megnézni Washingtont csak mert itt vagyok”-ot, miután zuhog az eső, alig látok a ködben és a fent említett okokból sajog egy halom izületem. Inkább visszamenekültem a reptérre, jógáztam egy jót és írok. Meg sírok.

Nemsokára indul a gépem és meg sem áll Bécsig. A vén Európában leszek újra, az itteni térbőséghez képest összezsúfolódva, ismerős szagok közt. Nehéz hazamennem. Lett itt egy van családom-érzésem. Nem arról van szó, hogy kiket szeretek, mert azokból sok van. Inkább arról, hogy milyen a kapcsolatunk, mert olyanból, amit családnak hívhatok, kevés. Nem feltétele a vérrokonság és ritkán adatik is meg, hogy a kettő egybeesen. Az a feltétele, hogy szabad legyen egymás közt és megjátszás nélküli. Az a feltétele, hogy egyívásúak legyünk számunkra fontos dolgokban. Ahogy Peti mondta, kell, hogy a két bennünk élő kisgyerek is jól eljátsszon egymással, ne csak a két egymás mellé keveredett kulturált politikailag korrekt viselkedni tudó felnőtt. 

A testvéremmel a viszonyom közeli és őszinte, de részemről gyerekkorom óta bizalmatlan és emiatt kiegyenlítetlen volt. A transzmitter kitartóan tette a dolgát. A vevőkészülékemben volt a hiba. Ez – megintcsak bennem – sokat változott, ahogy vele és a fiával a saját környezetükben élhettem pár napot és ahogy az utazás közben lecserélődött a szemüvegem. Valamiféle egocentrikus idealizmust vetkőztem le, ami nem engedte láttatni a körülöttem lévők valós értékét, csak mert ha rápakolom a magam kontúrját az övékre, itt-ott valami mindenképp kilóg. Igen, kilóg, ha ragaszkodom az én-sablonhoz. És törvényszerűen egyedül maradok, a nem illeszkedő részletekre koncentrálva. A különbség a kétfajta szemüveg között nem az, hogy van-e sablon vagy nincs. Isten ments, hogy a kukába kerüljek! Hanem az, hogy van-e bizalom és hit. Abban, hogy a kilógó nemmegfelelések nem a minden, hanem névértéken a kilógó nemmegfelelések. Abban, hogy ezeket kölcsönösen láttatva, akár fejet csóválva és rosszalva is, fönnmarad a szeretet. 

A családom van-érzés az a hit, hogy bármikor, bárhonnan és bármilyen állapotban csapódom be, megtartanak. Nem faksznisan, nem erőlködve, nem is mindent félredobva, csak a maguk létezésének természetességével, anélkül, hogy bennük vagy bennnem, általánosan vagy szituációsan felmerülne a kétely. A családommal nem ment, utoljára és tartósan a volt férjem mellett éltem meg és azóta is kerestem. Nem kellett volna elválnunk – mondogattam magamban és fennhangon is, mert ez a belső biztonság pótolhatatlan. Zolival való kapcsolatom azt engedte meg, hogy tartósan gyermekember maradhassak, annak minden előnyével és kiváltságával. A kevert felnőtt-gyerek képességeimmel – az ő véleményét ki sem kérve róla – kimatekoztam, milyen határok közt mozoghatok szabadon, hogy ha felvonja a szemöldökét, attól még biztonságban, szeretetben érezhessem magam. És persze, fizettem is érte, hátránnyal és kiszolgáltatottsággal.

A gyermeki hit és bizalom naiv és idealista. A felnőtt változat, ami itt és most hazafelé feldereng, csöppet sem olyan kényelmes és megnyugtató. Visszaesési kísértésekkel teli, küzdelmes, munkás. Nem jár. Tenni kell érte. Kérni, kérdezni, kivárni … nem jut eszembe több kábetűs szó, nem ez volt a szempont, komolyan. De érzem, érkezik.

Érzékeny derék és hastájék, begyulladt felső légúti nyálkahártyák segítenek abban, hogy pityeregve búcsúzzam az itt talált családom van-tól. Értem, dereng az is, hogy van hova fordulnom. Hogy a családom van-érzés bennem lakik. Bennem ébredt fel és én tarthatom életben. Pár óra múlva újra átélhetem, amikor a múltunkban értem hegyeket megmozgató Jolán barátnőm fölszed a reptéren. Megküzdhetek a kapott megtartás még zsenge lábakon remegő nem magától értetődőségének perzselő, égető fantomfájdalmával. De addig még lélekben maradok itt és sírok, mert sírni jó jel. Ha van sírás, van szeretet.