Embergyár

A hely, ahol nyaralunk – jártam már hasonló helyeken, de ez az önként keresett magány, amit a felnőtt gyerekek laza gardedámjaként simán megengedhetek magamnak, Thomas Mann Varázshegyét juttatja eszembe, keleti és nyári kivitelben. Nem mintha bármelyikünknek lenne miből kigyógyulnia, de a szanatórium nyújtotta békéhez és nyugalomhoz nem feltétlenül szükséges baj. Elég a sima kimerültség, az egészséget nem kímélő vagy rendszertelen életmód, a felgyülemlett élethelyzetek, amik némi távolságot követelnek az átértékelésükhöz. Amolyan lelki és testi moratórium: magától megtörténő módon újrarajzolódik, mit szeretnék abbahagyni, mit másképp folytatni. Paradox meditáció – minél nagyobb körülöttem a zaj, annál inkább növekszik belül a bölcsítő csend.

Kilenc éves koromból van ehhez hasonló emlékem. Ma iskolaéretlenségből fakadó lemaradásnak hívják. Akkoriban plecsni híján is teljesen elveszettnek éreztem magam az első három osztályban. Meg is tettem érte a szabályos szomatizálástól a svindliig mindent, hogy minél többször maradhassak otthon. A kettő keverékének bizonyult a szenvedő arccal előadott fejfájás, miután annak hamisságát, gondoltam, úgysem lehet bizonyítani. Elvittek orvoshoz és jó magas vérnyomást mértek. Nem játék, gondolták a szüleim és az orvos és benntartottak három hét kivizsgálásra egy remekül felszerelt összföderációs közkórházban (hihető nevet találtam neki, de nem vennék rá mérget, azonban 1978-ban Szovjetunióban külföldiként hogy protekciós hely volt, az biztos). Naponta kétszer megkérdezték, fáj-e még a fejem és megmérték a vérnyomásomat, ami azóta is nehezen közelíti meg a százhúszat, a maradék időben az ország minden tájáról érkezett más protekciós korombeliekkel bandáztunk szervezetten pihentető de nem unalmas módon. A három hét hozadéka az lett, hogy túlterheltségre hivatkozva egy évre letiltottak a különórákról, pontosabban nem engem, hanem a szüleimet, mert ha engem kérdeztek volna, szanatórium előtt is megmondom, hogy sok lesz az nekem, egyszerre műkorcsolyázni, balettozni, zongorázni és az angol tagozat miatt 45 percnyi tömött trolis utazással megközelíthető napi oroszon kívül hetente egyszer magyar iskolába járni. Egyszóval a szemléletváltás az életem első szanatóriuma után sikeresen megtörtént. Ebben reménykedem most is. Egy töredéke, ha megvalósul, ahogy máskor, de pont egy töredéknyivel több a semminél. Tiszta nyereség.

A szanatóriumi körülményeket embergyár biztosítja. Itt aztán lehet rajta gondolkozni, ki van kiért. A zöld pólós férfiak a kifogyhatatlan italokért felelnek. A narancssárga pólósok a kényelemért. A fehér ingesek ezek főnökei. A kockás pólósok fenntartják a makulátlan tisztaságot. A rózsaszín ingesekre még nem jöttem rá, de belőlük is van doszt. Félreértés ne essék, kellő mennyiségű szégyenérzettel ültem fel a kerozinpazarló klímakatasztrófával fenyegető repülőre és használom a kapitalista globalizáció által teremtett harmadik világ kiszolgáltatottságát nekünk, első világbeli turistáknak, akik naponta ezresével érkezünk ide a sivatag kellős közepére. És közben el sem tudom képzelni, mi másból élhetnének meg ezek a családok, itt a sivatag kellős közepén. Mindenesetre a kölcsönös hála tapintható. Az arcok pár nap alatt megszokottakká válnak, régi ismerősökként üdvözöljük egymást, elegyedünk szóba, engedünk egymásnak egyre szélesebb bepillantást az otthoni életünkbe. A szerepek le vannak osztva és nincs átjárás, de az alázat és a tisztelet mindkét oldalon sértetlen. Úgy tűnik, mindenki jól jár.

Egyre azon tekerek, amin az előző írásaimban is. Hogyan emelhető át az a rendszer, amiben a nyilvánvaló kiszolgáltatottság nem jár visszaéléssel. Gondolok a meztelenségre fázás nélkül, az érvényesülésre fájdalomokozás, sértődés és düh nélkül. Hogyan lehetne ilyen világosan és őszintén tisztává tenni és felvállalni a szerepeinket, megőrizve méltóságunkat, az egymás iránti alázatot, hálát és a tiszteletet, ahogy itt az embergyárban.

Megsértődtem

Nem működik a lift. A szobánk az ötödiken van, valódi privilégium a hatalmas körpanorámás kör alakú erkélyével, leereszkedő rálátással a matchbox méretű üdülő emberekre. Ha az időközben lehalt lifttől eltekintünk, az egyik legpresztízsesebb szoba a szállóban, amit a portás a kulcskártyák átadásakor külön kiemelt, hogy kétségünk se legyen felőle. Nehéz azonban a lifllehalástól eltekinteni, ha az ötödiken lakunk. Naponta három-négyszer kényszersportolunk, amit tulajdonképpen kényszerelőnynek is felfoghatnánk, tekintve, hogy van mit lemozognunk bőven. A spontaneitás fogalma azonban spontán átértékelődik. Ha valamelyikünk fent felejt valamit, vagy szükségünk lesz onnan valamire hirtelen és a helyzet felelőse nem egyértelmű, kezdődik az egymásra mutogatás és a kibújás a feles lépcsőzés alól. Aki végül kénytelen fölmenni és az pont én vagyok, megsértődöm. Szakaszosan. Először a gondolattól, hogy na basszus, negyven fok van, kiszívott a tenger, nemármegint. Azután elindulok és a sértődés kiszorul. Csak arra koncentrálok, hogy egy levegővel fölérjek a három és feledikig, mert onnan már majdnem csak egy van hátra és elég, ha a négy és felediktől kapkodom a levegőt. Amint a neheze kipipálva és a hosszú folyosón próbálok visszatérni a kettőt beszív hármat kifújhoz, a sértődés visszatér.

Legutóbb a hitelkártyámért kellett fölzarándokolnom, hogy a gyerekek kirándulását a piramisokhoz és egyéb tengeri és sivatagi látványosságokhoz kifizessem. Az ötödiken kiújult puffogásomban keserű lemondással ismertem fel a szüleimet. Balhéink egyik visszatérő témája volt a rajtam számonkért hála, amiért értem (is) dolgoztak: etettek, ruháztak, taníttattak – csupa „extra”, amik ha nincsenek, több pénzük és szabadidejük maradt volna nyilván. Ezt a tényt, valahányszor belázadtam és/vagy szemtelenül szóltam vissza, nem mulasztották el az orrom alá dörgölni. Számos megoldást és megküzdést az életemben ennek az akkoriban érzékenyen belém égett igazságtalanság érzésének „köszönhetek”. Ide sorolom a máig nehezen kért segítséget, szívességet, mert nehezen szembesülök a kötelező hálával. Nem szeretek tartozni. De azt sem szeretem, ha nekem tartoznak. Akármennyire tiltakoztam anyámék hálakövetelésével szemben, végül akaratlanul magam is átvettem belőle. A másokért hozott áldozatok mögül könnyen kivonul a szívem és az adás öröme helyett a kifosztottságot és a kihasználtságot élem meg, ahogy ma az ötödiken, a magamhoz vett hitelkártyámmal a kezemben.

Megsértődtem. Hirtelen eltűnt az energikusságom, a kettesével szedett lépcsőfokok ruganyos öröme és megfáradt ötvenessé változom, akit a gyereke és a barátja dolgoztat. A tartalmas kirándulások megszervezésének sikerélményét kitakarja a levont következtetés: nem becsül, nem értékel, nem hálás, nem szeret, hisz nem hajlandó felmenni a hitelkártyámért az ötödikre. Eltűnik az a tudás is, hogy a hálát nem a kímélésem formájában fogom igazán érezni és nem is közvetlenül a gyerekemtől fogom kapni, hanem az élményektől boldog arca ragyogását látva fog megszületni az érzés, hogy megéri. A megtiszteltetés formájában érkezik, hogy még mindig szívesen nyaral velem.

A Buddha biztosan nem sértődik meg. Neki nem fontos, hogy szeressék, megbecsüljék, értékeljék, vegyék figyelembe, legyenek neki hálásak, tiszteljék őt. Ezek a fogalmak azt feltételezik, hogy létezik az ellenkezőjük is. Na ez a nagy tévedésünk, nekünk nem Buddháknak, amit nehéz észben tartanunk abban a helyzetben, amikor föl kell mennünk a magunk ötödikjére. Mert nincs. A létezésünk ténye elegendő hozzá, hogy mindennek zavartalanul és előjelek nélkül a részesei legyünk, mert maga a létezés a szeretet, a megbecsülés, az érték, a tisztelet. Persze, a lábunkat használni kell. Arrébb kell vele menni, oda, ahol áramlik. A nyelvünket is. Kérni kell és adni bőkezűen. És rámosolyogni a körülöttünk hemzsegő számunkra fontos, de sértődött embereinkre, akik azt gondolják, nem kapják tőlünk meg.

Le a ruhával!

Megint utazom. Alig vártam, sejtettem, hogy visszalendülök az írásba. Igazából nem az élményeken múlik, inkább a ráfordítható időn. Bár kicsit az élményeken is. Miközben otthon percről percre átélem az életemet, megélem a fönt-lentjeimet, volna miről írni bőven, ezek témája azonban nehezebben vállalható. Még nem sikerült átküzdeni magam a grandiózus szemléletemen, miszerint minden megmozdulásom megmérettetik, majd megítéltetik, általatok természetesen. Ezért egyszerűbb a prezentálhatóbb témájú útinaplót választanom. E mögé bújva jövök elő.

A repülőn ülök, Egyiptomba tartva. Az útra azt terveztem, hogy cenzúrázom a KözHelybéli munkatársammal, Verussal nemrég felvett podcastot. A feladatot elvégeztem és egyelőre kérdéses a publicitásra való alkalmassága, de nem is ez a lényeg. Elgondolkoztam Verus szavain, amiken a felvétel és az attól való izgulás közben simán átsiklottam. Azt mesélte, egy randin azt élte meg, hogy a fiú annyira érzi, leveszi, mi van vele, oly mértékben látja őt, hogy zavarbaejtően meztelennek érzete magát, legszívesebben elbújt volna. Kár, hogy ennyire zavaró és szégyenteli a meztelenség. Pedig, milyen természetes, natúr lecsupaszított eredeti és eredendő állapotunk.

Arra gondoltam, milyen kár, hogy hozzászoktunk, reflexszerűen mást mutatunk, mint amik páncél nélkül vagyunk. Kár, hogy a párkapcsolatban megélhető legintimebb közelségről, a meztelen szeretkezésről nem szoktunk beszélgetni, nem illik másoknak elmesélni és elenyésző töredékét vállaljuk csak nyilvánosan.

Az utazás mindig egy ilyen vetkőzési segédeszköz. Kilépek és hátrahagyom a miheztartási, megmérettetési mércéimet, levedlem a rámnőtt ruhámat, az ajtóm küszöbén hagyom és szabaddá válok. Mindössze attól, hogy nem vagyok senki más, mint még inkább meztelen önmagam.

Azzal a gender-füllel és szemmel nézve, amilyet az utóbbi években növesztettem magamnak, az itteni férfiak gyakorlatilag a szexizmus karikatúrái. Akit nem az éltet, hogy kaphat borravalót, szinte háttal beszél hozzám. Megy, megszólítom, félig lefékez, félig halad, épp annyira, hogy ne kerüljön ki a hallótávolságomból, elnézően mosolyog, nagyjából válaszol és eszében sincs megvárni, hogy értem-e, amit mondott, viharzik tovább. Akit a baksis motivál, azon igyekszik, hogy lekötelezzen. Kiveszi a kezemből, ami benne van, legyen az egy bőrönd vagy egy tányér, kihúzza, majd alám tolja a széket, udvariasan érzékelteti, mennyire bejövök neki. Azon kapom magam, hogy kisgyerek módjára pislognék körbe a kéretlenül rámerőszakolt hálától és mennék össze a rég nem, pontosabban ekkora dózisban soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságtól, halványuló önrendelkezésembe kapaszkodva. Ilyen érzés lehet a hospitalizáció, amiről sokat lehet olvasni és szerencsére tényleg nem tapasztaltam meg, csak apámon láttam, amint a kórházban napról napra csúszik ki alóla az erejének és a határozottságának mindaddig megingathatatlannak tűnő talaja. Sári lányomhoz egyetlen férfi sem szól. De még akkor sem, ha amúgy neki válaszol, miután kérdezett. Akkor már inkább a barátjához: az mégiscsak ember, még ha láthatóan palánta is. A szálloda éttermében a megjelenést ruhaetikett szabályai korlátozzák. Előttem fordítottak vissza az ajtóból egy német nőt testhezálló miniruhában. A semmivel sem hosszabb, csak lezserebb ingruhám széleit igazgatva-húzogatva készültem lélekben én is a rámparancsolt hátraarcra, azonban számos más rövid ruhás vagy sortos lánnyal együtt megúsztuk. Nyilvánvalóvá vált az etikett kritériumrendszere. A mienk nem volt kirívó és kurvás. A feszes ruha igen. A liftben egy férfi elegyedett velem szóba, két csadorba burkolt nő kíséretében. Kiderült, hogy egyiptomiak, házasok és remekül érzik itt magukat, mondta a férfi. A két nő pedig, miután konstatálták az egyenlően megoszló tekintetemmel és a hozzájuk is intézett szavaimmal nyomatékosított közös beszélgetésre tett kísérletemet, segélykérően bámulták a rájuk se hederítő férjet, aki kitartóan vitte a szót helyettük is. Igen, bennem is felmerült, de sajnos nem ez volt a helyzet. Mimikájukból, ami két kétségbeesett férjbámulás közt önkéntelenül mozgatta arcukat, kiderült, tudtak angolul.

Nézem ezt a kisarkítottan szexista kultúrát, a húzásait, amiken még Sári, a családi antifeminista is mélységesen felháborodik és próbálom belőni az otthon hagyott mentalitás távolságát. Nem látom olyan túlságosan messzinek. Valahogy az utóbbi időkben ránkszabadult szabadságvággyal és az individualizmus magasztalásával takarózva elfeledkeztünk arról, hogy közben mégiscsak emberi közösségekben élünk. Pedig érezzük, szükségünk van rájuk és igen korlátosakká és korlátoltakká válunk egyedül. Nem tanultuk meg, hogy lehet önmagunkat megőrizve egymást figyelembe venni és tiszteletben tartani, hogy kell egyezkedni, érvényesülni és érvényesülni hagyni, ami nagyon más, mint az élni és élni hagyni magányossága és elszigeteltsége. Nem tanulhattuk meg, mert a családjainkban nem volt más, mint hatalom és alárendelődés, az iskoláinkban teljesítmény és versengés. Nem csoda, hogy ezt adjuk tovább. Félünk kiadni magunkat és levetkőzni egymás előtt, mert valóban nem adunk és nem kapunk tiszteletet és elfogadást. Képtelenek vagyunk rá.

Tanuljuk meg! Velem az élen. Mert milyen csodálatos is az, együtt, meztelenül.

Hatalmas kis hazugságok

(A kép forrását meghagyom: Illustration of cartoon businessman with long nose shadow on wall in lying concept Picture: iStock)

Amikor a pszichológia szakon személyiségtesztekről tanultunk (második félév kábé), még vajmi keveset tudtam magamról. Néhány ilyen megatág kiterjedésű tesztbe be szoktak építeni egy úgynevezett megbízhatóság faktort. Elszórnak pár kérdést, amikből kiderül, hogy a kitöltőnek maga felé hajlik-e a keze, jobb színben akarja-e feltüntetni magát, ennek fényében mennyire várható tőle az őszinteség a többi releváns, személyiséget jellemző kérdésben. Magyarán lódít-e. Már nem emlékszem az összes ilyen lebuktató kérdésre, az egyikre igen. Szoktam-e minden nap fogat mosni. Szemrebbenés nélkül ikszeltem be az igent. Nem azért, mert ciki. Ugyan már, nincs olyan ember a földön, akivel ne fordulna elő, hogy fáradtan bedől az ágyba vagy elalszik a kanapén és hajnalban felriadtában bármi értelmes kötelesség ki ne csúszna az agyából, beleértve a fogmosást. Nem is azért, mert féltem volna, hogy ez rólam kiderül. Azért se, mert elítéltem volna az eféle mulasztást. Egyszerűen nem tartottam fontosnak az ehhez hasonló piszlicsáré részletkérdéseket, se magamra, se másra, se a teszt eredményére nézve. Azt gondoltam, indifferens, senkit sem érdekel. Redundáns csökött infó.

Egy szó mint száz, indokok ide vagy oda, hazudtam mégis. És kinek. Ha akkor pisztolyt tartanak a fejemhez, se tudtam volna másképp válaszolni. Az elkerülhetetlennek tűnő hazugságom nem a tesztnek vagy a külvilágnak szólt, hanem magamnak. Az oka nem számít, lényeg, hogy ültem benne nyakig, sőt szemöldökig, mert még azt sem voltam képes felismerni, hogy éppen hazudok. Ha elő merek vele állni, nem szégyellem amúgy, nyilván szándékom szerint nem hazudhatok, gondoltam magamban, ellenben másképp gondolkodom, más logikával közelítem a kérdést, másképp priorizálok. Másképp, mint 4 milliárd ember. Haha, röhög a vakbelem, utólag persze. Nem elég, hogy az egyenesség mintaképe, de még különleges is vagyok.

Ha nem keletkezett volna azóta óriási külömbség a rálátásomban saját magamra, még ma se hinném el, hogy az ilyen fokú átverés lehetséges. Valami ennyire nyilvánvalót ennyire nyomtalanul eltüntetni az elmémből, hogy még a szívem legmélyén se legyen meg a nyoma, azt gondolnám, képtelenség. Pedig nyilván nem a fogmosós sztori volt az egyetlen az életemben, amit nyomtalanul eltüntettem, és nem is az vitte a prímet. Vissazgondolva félelmetes. Ezeken az életterületeken robotpilóta voltam, akinek még arról sincs fogalma, milyen algoritmusok szerint készült a programja.

Ma másképp van. Felismerem és érzékelem magamban a döntés pillanatát, ahol a hazugság és az igazság kettéválik. Érzem mostmár, ahogy világító neonfeliratként előugranak az alternatívák. Az igazság valahogy mindig kényelmetlen. Feszítő, vagy mégiscsak kiderül róla, hogy ha áttételesen is, de szégyenteli. Ha ezzel együtt azt választom, kivétel nélkül kifizetődőnek bizonyul, értéket és értékes kapcsolatokat teremt.

Ahol túlságosan kényelmetlen, még mindig elcsúszom. Amikor például nem hajolok le a szemétért az utcán, mert fárasztó. Amikor húst eszem, gyilkolok tovább, mert nincs kedvem feladni az élvezetet. Amikor tudom, mit kéne mondanom vagy felvállalnom és nem merem. De közben a neonfelirat ott marad, beég a retinámba és képben tart, tudok róla, mit teszek éppen. Nem jót. Hozzárendelem a kötelezően választott érzéscsomagot: sajnálom, együttérzek, szégyellem, bűntudatom van és ezekkel megyek tovább, reménykedve abban, hogy mértékük előbb utóbb eléri azt a küszöböt, ahol már elviselhetetlenül áll útjába az újabb kényelmi választásomnak.

Felismerem, meghallom másban is. Egy-egy legapróbb önellentmondáska azonnal árulkodik: nincs belátás és akkorát üt, mint egy ház. Ezen a ponton a kapcsolat elágazik. Vagy megszületik az a belátás és kifizetődik, értékké válik, vagy valami olyan irányt vesz, amibe mindketten beleőrülünk. Na azt nem érdemes.

Fikció

Régen írtam. Másra kellett az idő. Építkezésre.

Az életem valamelyik szegmense mindenképp re- vagy re- nélkül, de többnyire, ahogy visszaemlékszem, konstrukcióra szorult. Tegye fel a kezét, akinek nem! Volt, hogy bizonyos életszakaszaimban nem ismertem fel, nem neveztem annak. Később láttam be. Semmi sem történik véletlenül. Ez nem az én mondásom, nem is azonosulok vele, de meg kell hajtanom előtte a fejem.

És most jöjjön a fikció, mert mi másért is születik az írás, mint a rejtőzködő író kielégülésére és az olvasó magára ismerésére egyszerre.

A főszereplője Szuny. Szerencséje van a nevével, mert többféleképpen bővíthető, igény szerint. Szunnyad, sunnyog, szúnyog. Valójában tényleg az, szúnyog. Szerencséje van a fajával is. Jelentéktelenségében rettegett. Hatalma észrevétlenül keríti áldozatait. Követhetetlen, elkülöníthetetlen és felismerhetetlen. Egyértelmű nyomot hagy maga után. Égetőt, viszketőt, irritálót, olykor allergént. Nincs kapcsolatban a prédáival, érzelmiben semmiképp. Leszívja őket, önmaga túlélésére. Ez egyben az életcélja is. Fölösleges is neki ennél több, teremtője ezzel bőven megelégszik, amennyiben a túlélése reprodukcióval zárul. Rendszere fönntartja önmagát.

Az áldozata már kevésbé szerencsés. A neve.. hát.., az kötelezi. A jelentéktelensége mögé bújnia reménytelen, valahogy mindig kilóg a lóláb. Hatalma illegális, áldozatai pedig, ha kell, egészen a törvényszékig futnak. A rajtuk hagyott nyomai bizonyíthatatlanok, ám annál tartósabbak. Sátáni stigmákként égnek bele a lélekbe, szövevényes módon uralva és manipulálva azt. Az életcéljával is meggyűlik a baja, így érthetően a teremtőjével sem harmonikus a viszonya. A vele folytatott megállás nélküli párbeszéd arra ösztönzi, hogy egyre kapzsibban bizonyítsa értékét: pénzben, politikában, műanyagflakonokban, klímaváltozás elleni harcban, szerelemben.

Szuny és a bármely nevű áldozata bekéredzkedtek a mérleg két serpenyőjébe. Abszurdba hajlik, de mondtam, fikció. E szó árnyékában, megspékelve a 21. század mindenvanságával szabad kezet kapok. Rendben, de mi vezérli azt a serpenyők közötti versenyt eldöntő ítélethozó ujjacskát? A tömeg. Az evolúciós élethossz vagy az élettel töltött évek száma. Az élet fogalmának korrekt értelmezése. A természetesség. Az őszinteség. A szív ereje. A teremtő szemében az érték. Mindezek és még mások, de nem összevontan, nem is egymás utánban, inkább amolyan kvantum módon, összevissza-rendezetten, hogy pont nem lehet érteni, ki kivel van. Pedig olyan fontos lenne minden pillanatban állást foglalni, érteni, logikára lelni, következetességet felfedezni…, de sajnos nem lehet, mert egy Iván nevű Szuny-áldozat gomolygó füstfelhőket eregető magas fedett traktorján bekanyarodott az utcámba. Úgy néz ki, szúnyogírtást rendelt tőle az önkormányzat.

Áruházban támadt, lesből..

Erőteljesen igyekszem kívül tartani a keserűséget, ami még itt ott talál magának rést, bekúszik. Főleg kudarc formájában, szégyenként. A párkapcsolati fronton, most arról “beszélek”, aminek nem elég a karácsony, de újabban a Valentin-nap is giga-erőpróbájává nőtte ki magát.

Próbálom távolítani, mert a mindennapjaimban nem élem meg. Nyoma sincs. Amióta visszajöttem, szakadatlan lendületben ébredek reggel hétkor és dolgozom a terveimen. Észrevehetően, látszatja is van-módon haladok a céljaim felé. Nem fáradok, élvezem. Szeretem. Önmagát visszatápláló és önjutalmazó farkába harapó kígyóként inspirálódom tovább. Az aktivitásom sugárzás és cseppfertőzés által terjed. Magammal rántom a környezetemet és csodás új mérföldkövek születnek kívül belül, a kapcsolataimban és önmagammal való viszonyomban. Régen voltam ilyen kiegyensúlyozott, erős, bizakodó és energikus.

Próbálom távolítani, mert a mindennapjaimban nem vagyok egyedül. Fajsúlyosan érzékelem magam körül mindazokat, akik eddig is itt voltak, csak a receptoraimban volt zavar. A családomat, akiknek a törődése és szeretete azóta is velem maradt. A barátaim, te jó ég, milyen szerencsés vagyok! Néhányukat még bottal se tudnám elkergetni – na ez aztán a szilárd magabiztos pozíció! Valóban. Arra garancia nekem, hogy nyugodtan veszekedhetek, nyafoghatok, követelőzhetek, ellenkezhetek, hibázhatok, lehetek igazságtalan, egyszóval a nemcuki önmagam is. Ők pedig visszaveszekszenek, elutasítanak, győzködnek, rámolvassák a hibáimat, megharagszanak és mégsem mennek sehova. Itt vannak körülöttem és velem. Ők a védőhálóm. És vannak a szeretetteljesen színesek. Egy-egy őszinte délutánra összeolvadok velük és napokra bennem hagyják a lenyomataikat. Kitöltik, ízessé és pezsgővé teszik a napjaimat, mindegyik a maga módján, mélységüknél, tartalmasságuknál fogva egyszerűen kiszorítják a magányt.

Próbálom távolítani, mert ellenkezik az értékrendemmel, hogy a kapcsolati viszonyok terén egyetlent, a kanonizált többségit nyilvánítsam csak elfogadhatónak. Amikor szemközt velem ül egy ember, abban erősítem, arra jogosítom, hogy amiben különbözik másoktól, az rendben van és akár még büszkeségére is szolgálhat.

A külső nyomás mégis számottevően óriási. Panni kisiskolás lehetett, amikor egy olaszországi katolikus templomban azzal háborította ihletett bámészkodásomat, hogy elkezdett lázasan matatni a dekoltázsomban. “Gyorsan, gyorsan, anya, ezt tüntesd el!” – kicsi testével is igyekezve elfedni az akkoriban épp a nyakamban lógó Dávid-csillagot. Valami hasonlót éreztem tegnap az áruházban, ahova Sári megbízásából kényszerültem, szív-piros színű szívecske díszítésű muffin sütéséhez valók beszerzése végett. Egyszerre azon kaptam magam, hogy lesütöm a szemem a csokrok, szívdesszertek, piros színű haszontalan kedvességek kavalkádjának gyűrűjében. Esküszöm, hirtelen mintha minden más élelmiszert és hasznos cuccot eltakarítottak volna a polcokról. A homlokomon pedig egyre égetőbb skarlátként egyre erősebb és feltünőbb fényjelenségként villogott a hatalmas L-betű. Energiáját a villódzáshoz a végetért házasságom kétszeres kudarcából nyerte. Amiért zsákutcába jutott és amiért nem tudtunk belőle kitolatni. Nem vagyok szerethető, tört rám az előzőt tetézve a válás óta múltidőbe került két férfi képe. Sem választható – az elérhetetlenbe esett szerelem baklövésének konklúziójaként.

Négy öt percig is eltarthatott, mire kikeveredtem a szégyenem szemhéjat húzó súlya alól. Megéreztem a piruló bőrömön, milyen keserű egyedül nem tartozni a többséghez. A fülemben szóló zenébe kapaszkodva ráztam, pergettem le magamról az utolsó dekáit, muffin-papírért szaladgálva bele-beletáncoltam a ritmusba. Szégyenzárásképpen, egy idegen rendezvényszervező fiú, aki ahelyett, hogy a muffinpapírral táncolás miatt zakkantnak nézett volna, elismerően le-tebiztosvalamiművészvagy-ozott. Rövid, de annál derűsebb spontán beszélgetés a sorok között – ezzel végleg visszarántott az egyébként masszívan jónak, teljesnek megélt valóságomba. Ahol még mindig elvált vagyok és végül nincsen ugyan párom, de pontosan tudom, mi az, ami nem fontos és mi az, amit elsődlegesként tartok szem előtt.

A szégyen, ahogy engedem, hogy végigfusson rajtam, kiéget bennem egy újabb, eddig nem ismert erőt és egyértelműséget. Egy állásfoglalást magam mellett, magamról, amit már felvállalok. Ahogy most ezt itt, előttetek. Tárgyi manifesztuma is született. A muffinpapírral egy svungra vásárolt Camellia japonica, amit nem páromtól kaptam Valentin-napon, mert az nincs. Virág viszont attól még nagyonis van. Az impozáns és reményteli szépsége pedig, velem bármi is a helyzet, elvitathatatlan.

A szkafander is kényelmetlen, gondolom, az űrben mégis mindenki hordja.

Penelope Przekop: Uncomfortable

Gerendás Péter a koncertjei szünetét minden általam látott alkalommal egy bejáratott sablonszöveggel vezette fel, amit, miután utolsó ilyen élményem is legalább 20 éves, a pontatlanság kockázatával adok át: “És most 20 perc szünet következik, de drága mókuskáim (vagy nyuszikáim? … tényleg rég volt), ne keseredjetek el, mert mi is az a húsz perc a történelem vérzivataros (ójaj, micsodáihoz is?) képest!” Az elmúlt hat évemre, ha belehelyezkedem a vérzivataros történelem egy tetszőleges fejezetébe és korszakolni akarnám az életemet, leginkább az ébredések kora elnevezés illik.

Az életem megelőző korszakait hűségesen és célszerűen szolgáló gyermeteg mélyalvásból kikelve elkezdtem felismerni azokat az érzéseimet, amikor … hogy is mondjam, mert még egészen definiálhatatlanul … történik valami, amitől nem jó, nem stimmel, nem sima. Hosszú út következett, mire a nemsimaságot fel tudtam cimkézni pontos érzéssel, az érzést jogossággal. Segítségemmé és megbízható hírforrásommá vált a hasamban keletkező cikk-cakk. Mintha a beleim ilyenkor képzeletbeli Zé betűbe rendeződnének és addig ki nem simulnak, míg meg nem történik a pontos azonosítás.

A következő hosszas, máig tartó gyakorlószakaszban elkezdtem artikulálni, kifejezni és kitartóan kérni a másiktól ezügyben. A cikk-cakkot ugyanis ő okozza, magától nem áll elő, nem ilyen ügyes. Ki? Bárki. Az anyám, a barátok, az exem, a párom, a gyerekem, a postás akár, ha találkoznék vele. Ezt az egyet megúszom, mert szemfülesen nincs csengőm. Mivel? Bármivel. A habitusával, amivel másnál sikert arat, de nálam valamilyen személyes háttérsztori miatt beáll a cikk-cakk. A jószándékával, ami neki vágyott dédelgetés, nekem erőszak. Az iróniájával, ami neki vicces, nekem sértő. A mindent megoldani akarásával, ami neki előrevivő, nekem nem időszerű és tolakodó. A törődésével, ami számára megnyugtató, nekem bizalmatlan. Összefoglalva a valamilyenségével, ami így-úgy nem illeszkedik az enyémhez és itt-ott megszúr, megnyom, megkaristol, cikk-cakkosít.

Két fontos kérdésen akadok fenn rendre a kapcsolataim zömében. Az egyik, hogy van-e velük, a cikk-cakk okozókkal baj és van-e baj velem, a rakoncátlankodásra hajlamos beleimmel. A másik: kell-e, hogy egyikünknek igaza legyen. Ez itt nyliván egy amolyan feketepedagógus kérdésfeltevés, amire egyetlen helyes választ fogadok csak el. NEM. Bár van benne beugratós rész is, mert ha egyszer, akkor nem, ha többször, makacsul és szisztematikusan, akkor már igen.

Az ébredésem óta a fontos kapcsolataim, a szeretteimmel való viszonyaim mindegyike lényeges felismeréseket, megértést és változást hozott. Sajnálom, hogy győzedelmeskedik a konkrétumok izgalmas összefüggéseinek felidézése felett a szereplők féltése a nemkért publicitástól és annak esetleges szégyenlősségétől. Pedig ezek a fiúk és lányok nagyon sok mindent tanítottak nekem. Nem a szónak az elcsépelt spiri értelmében, miszerint minden szart, ami történik veled, fogj fel tanulásnak. Nem. Ezek – néha csak utólag – konstruktív felemelő közös élmények voltak és a tanítás szó szerint értendő, hagyományosan, frontálisan. Számtalan veszekedésünk, vitánk, fájdalmas és dühödt összecsapásunk során addig ütöttük a vasat, míg le nem esett, mivel bántom, vagy mivel bánt. Miért, és miért elkerülhetetlen. Rajtuk és olykor velük tanultam meg, mi is az, hogy valós kapcsolat. Mi az, hogy valódi szeretet. És ami a legnehezebben ment és megy mindünknek, mit jelent odafigyelni a másikra.

Ha szeretem őt, odafigyelek rá. Na ez nagy kamu. Sajnos nem feltétlenül. Az alapfokú nyelvvizsga azokat a nyelvi készségeket teszteli, amikkel az adott nyelven nem halunk éhen és nem fagyunk meg (kivéve, ha pl. szuahéli, mert ott magyarul se fagynánk meg). Nincs még közünk az ország kultúrájához, történelméhez, nyelvjárásaihoz, gondolkodásmódjához. Az alapfokú szeretet nagyon hasonló. Nincs sok köze ahhoz az emberhez, akire irányul. A saját túlélésünkhöz van inkább, a másik közelségében. Attól még erős, alapvető, ragaszkodó és akár örök is lehet. De nem feltétlenül, vagy csak felületesen lát el a másikig, mert a saját kiszolgáltatottság, szorongás és rögzült minták hada önmagában is beborító és küzdelmes. A következő fokozatban már látom a másikat, akit szeretek. Látom és elismerem a valamilyenségét, még azt is, amitől nem vagyok oda, mert idegesít, bánt és cikk-cakkot okoz. De nem nyelem le. Mondom. Kérdezem. Kérem. Hogy kereshessük együtt, milyen védőruhát használjunk, amint lelkesen szeretetteljes hadonászásaink közepette óvatlanul karmoljuk egymást. Kényelmetlen fölösleges macera persze védőruhát húzni. Nekem legalábbis. De neked úgy látom fontos. És érted megéri. Mert szeretnélek jól szeretni. Úgy, ahogy neked jó. Figyelek rád.

Konfrontálódunk. Egymással és önmagunkkal. Szétszedem és egyúttal rehabilitálom ezt a szót. Nincs benne valójában ellenségesség. Az 1630-as évekből eredeztetik, latin. Az “együtt” előtag és a “szembe, homlokkal egymás felé” össezolvadása, mely felállás “célja az igazság felfedése”. Ami ugye, mint korábban mondtam, külön-külön nincs. Csak közös van, együtt.