Le a ruhával!

Megint utazom. Alig vártam, sejtettem, hogy visszalendülök az írásba. Igazából nem az élményeken múlik, inkább a ráfordítható időn. Bár kicsit az élményeken is. Miközben otthon percről percre átélem az életemet, megélem a fönt-lentjeimet, volna miről írni bőven, ezek témája azonban nehezebben vállalható. Még nem sikerült átküzdeni magam a grandiózus szemléletemen, miszerint minden megmozdulásom megmérettetik, majd megítéltetik, általatok természetesen. Ezért egyszerűbb a prezentálhatóbb témájú útinaplót választanom. E mögé bújva jövök elő.

A repülőn ülök, Egyiptomba tartva. Az útra azt terveztem, hogy cenzúrázom a KözHelybéli munkatársammal, Verussal nemrég felvett podcastot. A feladatot elvégeztem és egyelőre kérdéses a publicitásra való alkalmassága, de nem is ez a lényeg. Elgondolkoztam Verus szavain, amiken a felvétel és az attól való izgulás közben simán átsiklottam. Azt mesélte, egy randin azt élte meg, hogy a fiú annyira érzi, leveszi, mi van vele, oly mértékben látja őt, hogy zavarbaejtően meztelennek érzete magát, legszívesebben elbújt volna. Kár, hogy ennyire zavaró és szégyenteli a meztelenség. Pedig, milyen természetes, natúr lecsupaszított eredeti és eredendő állapotunk.

Arra gondoltam, milyen kár, hogy hozzászoktunk, reflexszerűen mást mutatunk, mint amik páncél nélkül vagyunk. Kár, hogy a párkapcsolatban megélhető legintimebb közelségről, a meztelen szeretkezésről nem szoktunk beszélgetni, nem illik másoknak elmesélni és elenyésző töredékét vállaljuk csak nyilvánosan.

Az utazás mindig egy ilyen vetkőzési segédeszköz. Kilépek és hátrahagyom a miheztartási, megmérettetési mércéimet, levedlem a rámnőtt ruhámat, az ajtóm küszöbén hagyom és szabaddá válok. Mindössze attól, hogy nem vagyok senki más, mint még inkább meztelen önmagam.

Azzal a gender-füllel és szemmel nézve, amilyet az utóbbi években növesztettem magamnak, az itteni férfiak gyakorlatilag a szexizmus karikatúrái. Akit nem az éltet, hogy kaphat borravalót, szinte háttal beszél hozzám. Megy, megszólítom, félig lefékez, félig halad, épp annyira, hogy ne kerüljön ki a hallótávolságomból, elnézően mosolyog, nagyjából válaszol és eszében sincs megvárni, hogy értem-e, amit mondott, viharzik tovább. Akit a baksis motivál, azon igyekszik, hogy lekötelezzen. Kiveszi a kezemből, ami benne van, legyen az egy bőrönd vagy egy tányér, kihúzza, majd alám tolja a széket, udvariasan érzékelteti, mennyire bejövök neki. Azon kapom magam, hogy kisgyerek módjára pislognék körbe a kéretlenül rámerőszakolt hálától és mennék össze a rég nem, pontosabban ekkora dózisban soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságtól, halványuló önrendelkezésembe kapaszkodva. Ilyen érzés lehet a hospitalizáció, amiről sokat lehet olvasni és szerencsére tényleg nem tapasztaltam meg, csak apámon láttam, amint a kórházban napról napra csúszik ki alóla az erejének és a határozottságának mindaddig megingathatatlannak tűnő talaja. Sári lányomhoz egyetlen férfi sem szól. De még akkor sem, ha amúgy neki válaszol, miután kérdezett. Akkor már inkább a barátjához: az mégiscsak ember, még ha láthatóan palánta is. A szálloda éttermében a megjelenést ruhaetikett szabályai korlátozzák. Előttem fordítottak vissza az ajtóból egy német nőt testhezálló miniruhában. A semmivel sem hosszabb, csak lezserebb ingruhám széleit igazgatva-húzogatva készültem lélekben én is a rámparancsolt hátraarcra, azonban számos más rövid ruhás vagy sortos lánnyal együtt megúsztuk. Nyilvánvalóvá vált az etikett kritériumrendszere. A mienk nem volt kirívó és kurvás. A feszes ruha igen. A liftben egy férfi elegyedett velem szóba, két csadorba burkolt nő kíséretében. Kiderült, hogy egyiptomiak, házasok és remekül érzik itt magukat, mondta a férfi. A két nő pedig, miután konstatálták az egyenlően megoszló tekintetemmel és a hozzájuk is intézett szavaimmal nyomatékosított közös beszélgetésre tett kísérletemet, segélykérően bámulták a rájuk se hederítő férjet, aki kitartóan vitte a szót helyettük is. Igen, bennem is felmerült, de sajnos nem ez volt a helyzet. Mimikájukból, ami két kétségbeesett férjbámulás közt önkéntelenül mozgatta arcukat, kiderült, tudtak angolul.

Nézem ezt a kisarkítottan szexista kultúrát, a húzásait, amiken még Sári, a családi antifeminista is mélységesen felháborodik és próbálom belőni az otthon hagyott mentalitás távolságát. Nem látom olyan túlságosan messzinek. Valahogy az utóbbi időkben ránkszabadult szabadságvággyal és az individualizmus magasztalásával takarózva elfeledkeztünk arról, hogy közben mégiscsak emberi közösségekben élünk. Pedig érezzük, szükségünk van rájuk és igen korlátosakká és korlátoltakká válunk egyedül. Nem tanultuk meg, hogy lehet önmagunkat megőrizve egymást figyelembe venni és tiszteletben tartani, hogy kell egyezkedni, érvényesülni és érvényesülni hagyni, ami nagyon más, mint az élni és élni hagyni magányossága és elszigeteltsége. Nem tanulhattuk meg, mert a családjainkban nem volt más, mint hatalom és alárendelődés, az iskoláinkban teljesítmény és versengés. Nem csoda, hogy ezt adjuk tovább. Félünk kiadni magunkat és levetkőzni egymás előtt, mert valóban nem adunk és nem kapunk tiszteletet és elfogadást. Képtelenek vagyunk rá.

Tanuljuk meg! Velem az élen. Mert milyen csodálatos is az, együtt, meztelenül.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s