Küzdelmes szemmagasság

We_Can_Do_It!

Biztos?

Biztos…

Biztos!

Gondolatok a nők felnövése kapcsán, a parttalanság érzésemet és a fel-felbukkanó reményvesztettségemet enyhítendő.

Helyzetjelentés: olyan világban élünk, ahol mindenki szerint mindenki mindenkit bánt. A nők szerint a férfiak elnyomják a nőket. A nők a férfiak szerint cserében arrogánsak. A szülők a gyerekek szerint nem értik meg a gyerekeiket. A gyerekek viszont a szülők szerint kezelhetetlenek. Az állatok szerint az emberek visszaélnek a kommunikációs képtelenségükkel. Az emberek szerint az állatok harapnak, nem érdemelnek jó bánást. Kihagytam valakit?

Tegnap Sárival történelmet tanultunk. Megtisztelő amúgy, hogy hajlandó velem, írom úgy mellesleg, dicsekvéssel fűszerezve. A témakör az első világháborút megelőző 100 év, az odavezető szappanoslejtő kvázi eleje. Már ha lehet (ismét mellesleg) a következmények sorozatát egyáltalán szétdarabolni. Jó, az érettségizőkre való tekintettel belemegyünk a konszenzusba, így is elég nagy az indokolatlan nyomás, miközben irigyelhetik a száz évvel ezelőtt születetteket a jelentősen kevesebb tanulnivalóért.

Na itt kapott el az ismerős dézsavü érzés, az érdekellentétek bonyolult szövedékének kereszttüzében kialakuló háborús övezet kapcsán.

Kőkemény. Nap mint nap rámnehezedik. Fáradok.

Arról sok írás születik, hogy mi helyes és mi nem. A jogokról, a dinamikák kibogozásáról. Ezekkel száz százalékosan tudok azonosulni. Ellentmondást és kifogást nem tűrően vallom, hogy a nők, a gyerekek és a természet elnyomása, birtoklása, kisajátítása, szabadságkorlátozása, kihasználása, alsóbbrendűnek tekintése NEM. Ezzel nincs is, aki ne értene egyet – a tág ismeretségi körömben alsó hangon biztosan. A nehezek ott jönnek elő, amikor rázoomolok az élethelyzetemre, a mindennapjaimra.

Luis Bonino és Szil Péter Hétköznapi hímsovinizmus* című könyvéből a címe a legrettenetesebb. Fájdalmasan leleplező olvasmány, de a címe vadul rémisztő, félelmetes, meg- és elkerülhetetlen, kíméletlen. Minden benne van. Vagyis benne van, hogy mindenütt ott van, lapulásból pusztít – hétfőn, kedden, a csütörtök se szent – bármelyik napon. Les ránk, immunizált eltompult tudatú nőkre, gyerekekre és ártatlanul elkövetővé váló férfiakra. Szemfelnyitó és háborúkirobbantó mű. És ha már felnyílt a szem, nem lehet nem hadba állni. Felvértezve és kíméletlenül. Mert ha nem, úgy járunk, hogy fölköptünk és aláálltunk. Befejezett jövő. Mind az igeidőt, mind a sorsunkat illetően.

Engem személyesen az visel meg, hogy mennyi veszteséggel jár ez a harc, milyen árat fizetünk. Emberek – férfiak, nők és gyerekek a küzdelemben hogyan vérzünk, fájunk, örülünk, ünnepelünk mind. Hogyan szakadunk darabokra az önmagunkon belül és az egymásközt feszülő érdekellentéteinkben. Mit kezdünk a harcban szerzett sebesüléseinkkel és hogyan értékeljük ki azokat.

Kezdem Andrissal, a felnőtt (mindjárt húsz) fiammal. Tiszta- és önfejű autonóm lény, vektorát tekintve féllábbal kifelé a szülői házakból, amiből kettő van neki: az apjáé és az enyém. Ütközetek sorát vívom magamban, érte. Azért, hogy le merjem venni róla a kezem. Hogy ne tudjam nála jobban. Hogy ne szorongjak azon, mi van, ha téved. Hogy ne csámcsogjak a jelenlétében, mert idegesíti. Andris készen áll, sőt, követeli, hogy átengedjem neki a felelősséget önmagáért. Legfeljebb kérdezzem meg, miben segíthetek. De ne tolakodóan. Vagy inkább mégse, majd ő szól. Ő akar megbirkózni. Ne ugorjak elé, ha lő az élet. Úgy fest, fel van készülve a sebesülésekre is. Nem fél a bizonytalanságtól vagy a fájdalomtól, ha lesz. Lesz. Tudja. Mondta. De olyan, ami a szabadsággal jár, ami megéri, és nem olyan, amit a diktatúrákban szerzünk. Nagyvonalakban idézem: „A mi generációnk nehéz helyzetben van, mert kivívta magának a szabadságot és a felelősséget, de fogalma sincs, mihez kezdjen vele. A szülők már nem mondhatják meg, mit csináljunk, nem pépesíthetik elő a torkon akadó nagyfalatokat. Kényelmes lenne, de a kiszolgáltatottság árán köszönjük, nem kell. Hadd találjuk ki magunknak, hadd tanuljuk meg a saját bőrünkön! Vannak végre jogaink. A felelősségünket hozzánövesztjük majd. Csak várd ki, anya, türelmesen. Ne szarjál be, ne lépj közbe, ne sajnálj meg, ne könnyíts. Ne vedd el a saját küzdelmem kudarcát vagy sikerét, mert mindkettő a sajátom kell legyen.”

Respekt.

És itt vagyok én, Andrist követve csetlek-botlok a jogaim közt. A nő, az amazon, ahogy magamat és nőtársaimat magam számára is idegenként megélem, állig fegyverben, harcban. A férfival szemben, akit éppen szeretek vagy éppen tisztelek. Aki szüntelen ártásában maga is ártatlan áldozat, osztályrésze, neveltetése és a szülei oltárán. Akivel hogy az istenbe kerültem szembe, amikor mellette szeretnék lenni?! Aki hogyan lehetséges, hogy mindegyikben ott van?

Érzem és érzékelem a szúrásokat, a nyíltakat és a rejtetteket. A nekem és a másoknak szólóakat. Az ártalmatlan szándékúakat – látom, hogy mind azok. Mégis becsapódva landolnak rajtam. Égetően, grimaszra késztetően, a zsigereim cikk-cakká sűrűsödésében, a testem magára záródásában lelohasztóan és szívfacsaróan fájnak. Az ironikus, a túlgondoskodó, a birtokló, az áltató, a kihasználó, a nem figyelembe vevő, a manipuláló, a büntető és a bűntudatkeltő – mindennapos természetességgel elejtett mondatok által leforrázva igyekszem magam összevakarni. Ami ezután vár rám, gyakran megmászhatatlan hegyvonulatnak látom. Néha tényleg az. Az teszi azzá, hogy akire visszalövök, ártatlannak vallja magát. És valóban. Nem hibás. Viszont felelős. Ha a kettőt összekeveri, tehetetlenül visszacsúszom a hegy lábáig, összeroskadva görnyedek a választás súlya alatt, magam és közte. Dühös vagyok és csalódott, miközben meghozom a döntést és siratom a kapcsolatot. Ha nem keveri össze, akkor sikerül megmászni a megmászhatatlant és – persze, a csúcson, de roskadok össze ott is, izzadtan, fáradtan és meggyötörten. Visszanézek és érzem a mászás közben szerzett sebeimet. Előre – a tornyosuló hegyek látványától még jobban elfáradok.

Nem vagyok edzésben, na. A szerencsésebbek gyerekként kezdik és hegyikecskéket megszégyenítő könnyedséggel szökellnek fölfelé. Én voltam vagy negyven, mikor az első túrabakancsomat megvettem.

Nehéz a szeretett vagy tisztelt férfira fegyvert emelni, még önvédelemből is. Nehéz elhinni, hogy tényleg szükséges. Óhatatlanul megingok, megbillen az egyensúlyom. Nehéz a fegyver is. A szüleim nem respektálták az önvédelmet, így nem vagyok hozzászokva. Tanulom. És közben fáradok.

És van itt még valami, egy korrumpáló hangocska a fejemben, aminek a háttérbe szorítása szintén komoly kihívást okoz. Azt mondja, hogy a világ veszélyes és kiszámíthatatlan és bonyolult. Én úgysem értenék semmit. Mint középiskolában a magyaróráimon. Elveszhetek benne, ha nincs mellém állítva egy apa, aki majd gondoskodik rólam. Kinyitja nekem az ajtót, viszi a szatyromat, elém jön kocsival, kifizeti helyettem a fincsi ebédet és befizeti a csekkeket, felfúrja a polcot, sőt, felújítja a lakást, kitalálja minden óhajomat és persze meg is valósítja.

Hogy én közben gyerek maradok, a válásomig nem tűnt fel. Hogy szemmagasságban nemcsak jogaim vannak, de felelősségeim is, erre tényleg nem számítottam. Rámzuhantak három évvel ezelőtt és a cipelésük közben sokat erősödtem, de gyakran érzem a nyugtalanító kényelmetlenségüket. Beleremeg olykor a lábam. Ezt is későn kezdtem, van még hova izmosodni.

*http://mek.oszk.hu/13900/13934/13934.pdf?fbclid=IwAR1Ua6mZ10e1B9s-k0ld0IVfjq8wS72ykcJZ0I2opnPDVw-6QdKPali0tvY

GANÉSA

Avagy az írás és a szex összefüggései. És avagy tényleg mások által érezzük, hogy létezünk?

Kishore Anjo: Ganesha

Ganésához olyankor szokás hinduéknél imádkozni, ha valami nehezen megy. Bár el tudom képzelni, hogy ha minden jól és flottul gördül, akkor meg minek. Vagyunk így egy páran, utilitárius hozzáállásunkkal az isteneinkhez.  Az értelem és a bölcsesség istene, a kezdetek és az akadályok ura és felelőse. Milyen mázli, hogy utóbbiak nem mi vagyunk, átpasszolhatjuk Ganésára, felelősségből már így is nyomasztóan sok van.

 Találd meg a hangod! Cserháti Éva és Oravecz Orsi írás és jóga műhelye. A címlapfotójukon jegyzettömbjébe író Ganésa, aki majd reményeim szerint nekem is oszt belőle lapot. Kábé kéthete jelentkeztem a workshopjukra, mert az írás itt lebeg körülöttem régóta – úgy harminc éve – önmagam oly erőteljes és kíméletlen manifesztumaként, hogy amennyire vonz, legalább annyira rémiszt. Jártatok már úgy, hogy valami fáj és csak azzal, hogy kaptatok időpontot az orvoshoz, már részben el is múlik? A várakozás két hete alatt rengeteg minden megérett bennem a témában. Rátaláltam a fogódzóra, az apropóra, a valós és átvitt értelemben vett útonlevésem naplójára. Mire szombaton reggel odaértem a workshopra, az elindulás lényegében megtörtént, publikáltam a blogot. Maradt az akadályokkal való szembenézés.  Jó, én ittésmost írás közben az írás körül pörgök, de hívlak titeket, pörögjetek egyet velem a saját beteljesületlen szívügyeteken. Behelyettesíthető bármivel, amiben el kell merülni ahhoz, hogy megüsse a mércét, ami teljes jelenlétet kíván, ami önkifejezés, az identitásunknak még ha hangtompított is, de hangsúlyos része, ami látható más számára, ami fontos. Mindhez szükség van a saját belső hangra. Öltözködés, stílus, főzés, tanulás, szakma-hivatás, otthon, szex, …

 Az egyik kérdés közben azon gondolkoztam, hogy az önkielégítés per fióknakírás per ti-is-rakjátok-be-a-sajátotokat hogyan aránylik a publikus írás per szeretkezés per saját-megfelelőtökhöz. A párhuzamképzésnek az ad aktualitást, hogy ahol most járok, egyik sem olyan sima és evidens, egy tőről fakadóan. 

Megvan persze a létjogosultsága az aránypár mindkét oldalának. A felhasznált testrészeken vagy összetevőkön kívül közük egymáshoz, azért lássuk be, nemsok van. A szigorú választóvonal a kapcsolat maga. Kapcsolatban lenni pedig – nekem – nagyon nehéz. Igaziban, amiben tartósan és egészében jelen vagyok. Ami megüti a mércét: kiteljesít, beteljesít és felszabadít. Amiben nem azzal vagyok elfoglalva, hogy például kellően jelen van-e a másik. Vagy hogy oké vagyok-e így vagy úgy vagy egyáltalán. Vagy hogy ehhez-ahhoz mérten jól teljesítek-e. Megugrom-e a képzeletbeli lécet. Mert amíg ezeket cenzurázom, nem vagyok ott. És a másik, amint ugyanezeket cenzurázza, megérzem, ő sincs teljesen ott. Ej, és persze, ekkor már jobban járok, ha magamra záródom, fiókba rejtőzöm. Kockázat és veszteség nélkül mondok le a nyereségről. 

Egyedül maradunk, kapcsolat nélkül. 

Mit teszek ellene, magunkért? Beszélek. Hozzátok és a férfimhez. Őrzöm a kapcsolatot. Akkor is, ha félek és csetlek-botlok. “Csináld szaros gatyával!” – szokott nagyvonalúan bíztatni az egyik mesterem, szupervízorom. Igaz. Nehéz kimondani, vagy megnyomni az Enter-t. De megéri.

#ezisenvagyok

Körölbelül négy éve használtam először ezt a hesteget a Fészbukon, talán egy Ákos-koncert kapcsán. Az előjövési kísérleteim egyikeként, arra, hogy küzdjek és nektek is jelezzem, nem könnyű. Szégyenlős érzés volt teljességemben előállni. Van, akinek a gyilkos gondolataival, nekem pedig akár azzal is, hogy sutyiban Ákosra buliztam.

Tegnap, miközben a két kutyánkkal körbeloholtuk a Margit-szigetet, azt tanultam Pannitól (!micsoda élmény – a gyerekeim a mestereim!), hogy szégyenlősségemben a grandiozitás egyik kevésbé evidens végletébe tekeredek bele. Azt képzelem, hogy körülöttem forog a világ és ti mind 7/24-ben azzal foglalkoztok, mennyire vagyok gáz vagy ciki. Hát nem… És utólagosan elnézést, amiért arra a hétre a képzeletemben megfosztottalak benneteket minden(ki) egyébre irányuló foglalatosságotoktól :).

Jó, ezen túlvagyok. Ami pedig titeket illet, nyugodtan olvassatok és kritizáljatok másokat is, áldásom rá :). A hesteget másnak szentelem, a trend posztok tematikáját bővítendő, és felajánlom nektek is újrahasznosításra.

A hírfolyamom a házibulikban megélteket hozza vissza. Rég nem látott emberek izgalmas és reményteli lehetősége a találkozásra. Szépen felöltözve pohárral és pogácsával a kezükben mesélik a kalandjaikat, büszkén mutogatják egymásnak a fényképeiket, szalonpolitizálnak, időnként egyetnemértésükben összezörrennek, de szerencsére van más arc, akihez fordulhatnak tovább. Elférünk. Nem tartozott a kedvenc helyzeteim közé. Nem találtam benne a helyem, ahogy itt a virtuálisban sem. Lelkesítő tudni rólatok, de hamar untat, frusztrál a féloldalasság. Nem elégül ki a kíváncsiságom. Nincs mögé téve egyetlen szaftos pletyka, a legfrisebb fejlemények, a – házibuliban legalább kettesben a sarokban ülve egymásra bízott magánéletünk. Szeretnék változtatni ezen. Szeretném hinni, hogy akik ismerőseim vagytok a fészbukon, kölcsönösen és ténylegesen érdekeljük egymást a magunk valójában és teljességében, árnyoldalainkkal és zűrjeinkkel együtt, átlépve a jóbenyomáskeltés és a rejtőzködés kényszerén. Egy eséllyel arra, hogy érezzük, nem vagyunk egyedül.

Flóra hívta fel a figyelmemet a mindezt sokkal frappánsabban összefoglaló számra:https://www.youtube.com/watch?v=UWZyOmCkC-E&feature=share&fbclid=IwAR1g6Ir-EQuWdFx_KtMwrdkk9AWlDRfQzmRN2OxdSWkoxnhEGUjnVsZ-wq8

MIÉRT és MINEK

/Kép: Karen Hale: Fresh perspective/

Belevágok

Sűrűsödik körülöttem a levegő – a tér és az idő. Pár héten belül ötven éves leszek. Na itt is van kapásból az első szó, amit nehéz volt leírni. Kábé tíz éve nyüstölöm magam azzal, hogy felvállaljam aki vagyok, ahogy vagyok. Barátkozom a külsőmmel és a belsőmmel, a gondolataim és az érzéseim ellentmondásosságával. Eljött a puding próbája. Szeretném kipróbálni, milyen lehet nyílt tekintettel meztelenül végigsétálni az Erzsébet-hídon (A miniszter félrelépből származó kép, ha jól emlékszem). Kiömlök hát ide, szívemből, őszintén, ruhátlanul és álca nélkül. Végigsétálok, nézzetek nyugodtan. A szégyenlősségemmel, ami tagadhatatlanul létező kísérőm a sétán, megküzdok majd, bízzátok rám. 
Szeretnék megküzdeni az örökké susmorgó, mindent aláásó és széjjelporlasztó, halkuló ugyan, de alább nem hagyó minekemmel is. Andris fiamra fogok hivatkozni magamban, aki a Lauderban az alsós önértékeléseibe néhány jófej tanárral megáldott tantárgyához rendre ezt írta: “Szeretem a törit, mert jó”. Ma már kezdem elhinni, hogy ennyi épp elég ahhoz, hogy legyen. Szeretek írni, mert jó. Ti pedig majd teszitek vele, ami nektek jó. 
A blognak van gyakorlati apropója is, amire azért szokott szükség lenni. Ha például nincs az a toszkánai jógatábor négy és fél évvel ezelőtt, sose szokom át az e-cigire. De visszatérve: a nővéremtől kaptam egy repülőjegyet Amerikába – nem kell aggódni/örülni, retúr – és amint betöltöm az ötvenet, elindulok. Zarándokútra készülök, bármit is jelentsen az. Mindenesetre azt várom, hogy százszorosan átlépjek a komfortzónámon és kitáguljak akkorává, hogy befogadjak egy negyed kontinenst. A messzeségét, a másságát, a szabadságvággyal vegyített trumpságát, a szépségével és a globalizált csúfságával és a lakóival mind. És rajtuk keresztül magamat, kitágulva.