Embergyár

A hely, ahol nyaralunk – jártam már hasonló helyeken, de ez az önként keresett magány, amit a felnőtt gyerekek laza gardedámjaként simán megengedhetek magamnak, Thomas Mann Varázshegyét juttatja eszembe, keleti és nyári kivitelben. Nem mintha bármelyikünknek lenne miből kigyógyulnia, de a szanatórium nyújtotta békéhez és nyugalomhoz nem feltétlenül szükséges baj. Elég a sima kimerültség, az egészséget nem kímélő vagy rendszertelen életmód, a felgyülemlett élethelyzetek, amik némi távolságot követelnek az átértékelésükhöz. Amolyan lelki és testi moratórium: magától megtörténő módon újrarajzolódik, mit szeretnék abbahagyni, mit másképp folytatni. Paradox meditáció – minél nagyobb körülöttem a zaj, annál inkább növekszik belül a bölcsítő csend.

Kilenc éves koromból van ehhez hasonló emlékem. Ma iskolaéretlenségből fakadó lemaradásnak hívják. Akkoriban plecsni híján is teljesen elveszettnek éreztem magam az első három osztályban. Meg is tettem érte a szabályos szomatizálástól a svindliig mindent, hogy minél többször maradhassak otthon. A kettő keverékének bizonyult a szenvedő arccal előadott fejfájás, miután annak hamisságát, gondoltam, úgysem lehet bizonyítani. Elvittek orvoshoz és jó magas vérnyomást mértek. Nem játék, gondolták a szüleim és az orvos és benntartottak három hét kivizsgálásra egy remekül felszerelt összföderációs közkórházban (hihető nevet találtam neki, de nem vennék rá mérget, azonban 1978-ban Szovjetunióban külföldiként hogy protekciós hely volt, az biztos). Naponta kétszer megkérdezték, fáj-e még a fejem és megmérték a vérnyomásomat, ami azóta is nehezen közelíti meg a százhúszat, a maradék időben az ország minden tájáról érkezett más protekciós korombeliekkel bandáztunk szervezetten pihentető de nem unalmas módon. A három hét hozadéka az lett, hogy túlterheltségre hivatkozva egy évre letiltottak a különórákról, pontosabban nem engem, hanem a szüleimet, mert ha engem kérdeztek volna, szanatórium előtt is megmondom, hogy sok lesz az nekem, egyszerre műkorcsolyázni, balettozni, zongorázni és az angol tagozat miatt 45 percnyi tömött trolis utazással megközelíthető napi oroszon kívül hetente egyszer magyar iskolába járni. Egyszóval a szemléletváltás az életem első szanatóriuma után sikeresen megtörtént. Ebben reménykedem most is. Egy töredéke, ha megvalósul, ahogy máskor, de pont egy töredéknyivel több a semminél. Tiszta nyereség.

A szanatóriumi körülményeket embergyár biztosítja. Itt aztán lehet rajta gondolkozni, ki van kiért. A zöld pólós férfiak a kifogyhatatlan italokért felelnek. A narancssárga pólósok a kényelemért. A fehér ingesek ezek főnökei. A kockás pólósok fenntartják a makulátlan tisztaságot. A rózsaszín ingesekre még nem jöttem rá, de belőlük is van doszt. Félreértés ne essék, kellő mennyiségű szégyenérzettel ültem fel a kerozinpazarló klímakatasztrófával fenyegető repülőre és használom a kapitalista globalizáció által teremtett harmadik világ kiszolgáltatottságát nekünk, első világbeli turistáknak, akik naponta ezresével érkezünk ide a sivatag kellős közepére. És közben el sem tudom képzelni, mi másból élhetnének meg ezek a családok, itt a sivatag kellős közepén. Mindenesetre a kölcsönös hála tapintható. Az arcok pár nap alatt megszokottakká válnak, régi ismerősökként üdvözöljük egymást, elegyedünk szóba, engedünk egymásnak egyre szélesebb bepillantást az otthoni életünkbe. A szerepek le vannak osztva és nincs átjárás, de az alázat és a tisztelet mindkét oldalon sértetlen. Úgy tűnik, mindenki jól jár.

Egyre azon tekerek, amin az előző írásaimban is. Hogyan emelhető át az a rendszer, amiben a nyilvánvaló kiszolgáltatottság nem jár visszaéléssel. Gondolok a meztelenségre fázás nélkül, az érvényesülésre fájdalomokozás, sértődés és düh nélkül. Hogyan lehetne ilyen világosan és őszintén tisztává tenni és felvállalni a szerepeinket, megőrizve méltóságunkat, az egymás iránti alázatot, hálát és a tiszteletet, ahogy itt az embergyárban.

Megsértődtem

Nem működik a lift. A szobánk az ötödiken van, valódi privilégium a hatalmas körpanorámás kör alakú erkélyével, leereszkedő rálátással a matchbox méretű üdülő emberekre. Ha az időközben lehalt lifttől eltekintünk, az egyik legpresztízsesebb szoba a szállóban, amit a portás a kulcskártyák átadásakor külön kiemelt, hogy kétségünk se legyen felőle. Nehéz azonban a lifllehalástól eltekinteni, ha az ötödiken lakunk. Naponta három-négyszer kényszersportolunk, amit tulajdonképpen kényszerelőnynek is felfoghatnánk, tekintve, hogy van mit lemozognunk bőven. A spontaneitás fogalma azonban spontán átértékelődik. Ha valamelyikünk fent felejt valamit, vagy szükségünk lesz onnan valamire hirtelen és a helyzet felelőse nem egyértelmű, kezdődik az egymásra mutogatás és a kibújás a feles lépcsőzés alól. Aki végül kénytelen fölmenni és az pont én vagyok, megsértődöm. Szakaszosan. Először a gondolattól, hogy na basszus, negyven fok van, kiszívott a tenger, nemármegint. Azután elindulok és a sértődés kiszorul. Csak arra koncentrálok, hogy egy levegővel fölérjek a három és feledikig, mert onnan már majdnem csak egy van hátra és elég, ha a négy és felediktől kapkodom a levegőt. Amint a neheze kipipálva és a hosszú folyosón próbálok visszatérni a kettőt beszív hármat kifújhoz, a sértődés visszatér.

Legutóbb a hitelkártyámért kellett fölzarándokolnom, hogy a gyerekek kirándulását a piramisokhoz és egyéb tengeri és sivatagi látványosságokhoz kifizessem. Az ötödiken kiújult puffogásomban keserű lemondással ismertem fel a szüleimet. Balhéink egyik visszatérő témája volt a rajtam számonkért hála, amiért értem (is) dolgoztak: etettek, ruháztak, taníttattak – csupa „extra”, amik ha nincsenek, több pénzük és szabadidejük maradt volna nyilván. Ezt a tényt, valahányszor belázadtam és/vagy szemtelenül szóltam vissza, nem mulasztották el az orrom alá dörgölni. Számos megoldást és megküzdést az életemben ennek az akkoriban érzékenyen belém égett igazságtalanság érzésének „köszönhetek”. Ide sorolom a máig nehezen kért segítséget, szívességet, mert nehezen szembesülök a kötelező hálával. Nem szeretek tartozni. De azt sem szeretem, ha nekem tartoznak. Akármennyire tiltakoztam anyámék hálakövetelésével szemben, végül akaratlanul magam is átvettem belőle. A másokért hozott áldozatok mögül könnyen kivonul a szívem és az adás öröme helyett a kifosztottságot és a kihasználtságot élem meg, ahogy ma az ötödiken, a magamhoz vett hitelkártyámmal a kezemben.

Megsértődtem. Hirtelen eltűnt az energikusságom, a kettesével szedett lépcsőfokok ruganyos öröme és megfáradt ötvenessé változom, akit a gyereke és a barátja dolgoztat. A tartalmas kirándulások megszervezésének sikerélményét kitakarja a levont következtetés: nem becsül, nem értékel, nem hálás, nem szeret, hisz nem hajlandó felmenni a hitelkártyámért az ötödikre. Eltűnik az a tudás is, hogy a hálát nem a kímélésem formájában fogom igazán érezni és nem is közvetlenül a gyerekemtől fogom kapni, hanem az élményektől boldog arca ragyogását látva fog megszületni az érzés, hogy megéri. A megtiszteltetés formájában érkezik, hogy még mindig szívesen nyaral velem.

A Buddha biztosan nem sértődik meg. Neki nem fontos, hogy szeressék, megbecsüljék, értékeljék, vegyék figyelembe, legyenek neki hálásak, tiszteljék őt. Ezek a fogalmak azt feltételezik, hogy létezik az ellenkezőjük is. Na ez a nagy tévedésünk, nekünk nem Buddháknak, amit nehéz észben tartanunk abban a helyzetben, amikor föl kell mennünk a magunk ötödikjére. Mert nincs. A létezésünk ténye elegendő hozzá, hogy mindennek zavartalanul és előjelek nélkül a részesei legyünk, mert maga a létezés a szeretet, a megbecsülés, az érték, a tisztelet. Persze, a lábunkat használni kell. Arrébb kell vele menni, oda, ahol áramlik. A nyelvünket is. Kérni kell és adni bőkezűen. És rámosolyogni a körülöttünk hemzsegő számunkra fontos, de sértődött embereinkre, akik azt gondolják, nem kapják tőlünk meg.

Le a ruhával!

Megint utazom. Alig vártam, sejtettem, hogy visszalendülök az írásba. Igazából nem az élményeken múlik, inkább a ráfordítható időn. Bár kicsit az élményeken is. Miközben otthon percről percre átélem az életemet, megélem a fönt-lentjeimet, volna miről írni bőven, ezek témája azonban nehezebben vállalható. Még nem sikerült átküzdeni magam a grandiózus szemléletemen, miszerint minden megmozdulásom megmérettetik, majd megítéltetik, általatok természetesen. Ezért egyszerűbb a prezentálhatóbb témájú útinaplót választanom. E mögé bújva jövök elő.

A repülőn ülök, Egyiptomba tartva. Az útra azt terveztem, hogy cenzúrázom a KözHelybéli munkatársammal, Verussal nemrég felvett podcastot. A feladatot elvégeztem és egyelőre kérdéses a publicitásra való alkalmassága, de nem is ez a lényeg. Elgondolkoztam Verus szavain, amiken a felvétel és az attól való izgulás közben simán átsiklottam. Azt mesélte, egy randin azt élte meg, hogy a fiú annyira érzi, leveszi, mi van vele, oly mértékben látja őt, hogy zavarbaejtően meztelennek érzete magát, legszívesebben elbújt volna. Kár, hogy ennyire zavaró és szégyenteli a meztelenség. Pedig, milyen természetes, natúr lecsupaszított eredeti és eredendő állapotunk.

Arra gondoltam, milyen kár, hogy hozzászoktunk, reflexszerűen mást mutatunk, mint amik páncél nélkül vagyunk. Kár, hogy a párkapcsolatban megélhető legintimebb közelségről, a meztelen szeretkezésről nem szoktunk beszélgetni, nem illik másoknak elmesélni és elenyésző töredékét vállaljuk csak nyilvánosan.

Az utazás mindig egy ilyen vetkőzési segédeszköz. Kilépek és hátrahagyom a miheztartási, megmérettetési mércéimet, levedlem a rámnőtt ruhámat, az ajtóm küszöbén hagyom és szabaddá válok. Mindössze attól, hogy nem vagyok senki más, mint még inkább meztelen önmagam.

Azzal a gender-füllel és szemmel nézve, amilyet az utóbbi években növesztettem magamnak, az itteni férfiak gyakorlatilag a szexizmus karikatúrái. Akit nem az éltet, hogy kaphat borravalót, szinte háttal beszél hozzám. Megy, megszólítom, félig lefékez, félig halad, épp annyira, hogy ne kerüljön ki a hallótávolságomból, elnézően mosolyog, nagyjából válaszol és eszében sincs megvárni, hogy értem-e, amit mondott, viharzik tovább. Akit a baksis motivál, azon igyekszik, hogy lekötelezzen. Kiveszi a kezemből, ami benne van, legyen az egy bőrönd vagy egy tányér, kihúzza, majd alám tolja a széket, udvariasan érzékelteti, mennyire bejövök neki. Azon kapom magam, hogy kisgyerek módjára pislognék körbe a kéretlenül rámerőszakolt hálától és mennék össze a rég nem, pontosabban ekkora dózisban soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságtól, halványuló önrendelkezésembe kapaszkodva. Ilyen érzés lehet a hospitalizáció, amiről sokat lehet olvasni és szerencsére tényleg nem tapasztaltam meg, csak apámon láttam, amint a kórházban napról napra csúszik ki alóla az erejének és a határozottságának mindaddig megingathatatlannak tűnő talaja. Sári lányomhoz egyetlen férfi sem szól. De még akkor sem, ha amúgy neki válaszol, miután kérdezett. Akkor már inkább a barátjához: az mégiscsak ember, még ha láthatóan palánta is. A szálloda éttermében a megjelenést ruhaetikett szabályai korlátozzák. Előttem fordítottak vissza az ajtóból egy német nőt testhezálló miniruhában. A semmivel sem hosszabb, csak lezserebb ingruhám széleit igazgatva-húzogatva készültem lélekben én is a rámparancsolt hátraarcra, azonban számos más rövid ruhás vagy sortos lánnyal együtt megúsztuk. Nyilvánvalóvá vált az etikett kritériumrendszere. A mienk nem volt kirívó és kurvás. A feszes ruha igen. A liftben egy férfi elegyedett velem szóba, két csadorba burkolt nő kíséretében. Kiderült, hogy egyiptomiak, házasok és remekül érzik itt magukat, mondta a férfi. A két nő pedig, miután konstatálták az egyenlően megoszló tekintetemmel és a hozzájuk is intézett szavaimmal nyomatékosított közös beszélgetésre tett kísérletemet, segélykérően bámulták a rájuk se hederítő férjet, aki kitartóan vitte a szót helyettük is. Igen, bennem is felmerült, de sajnos nem ez volt a helyzet. Mimikájukból, ami két kétségbeesett férjbámulás közt önkéntelenül mozgatta arcukat, kiderült, tudtak angolul.

Nézem ezt a kisarkítottan szexista kultúrát, a húzásait, amiken még Sári, a családi antifeminista is mélységesen felháborodik és próbálom belőni az otthon hagyott mentalitás távolságát. Nem látom olyan túlságosan messzinek. Valahogy az utóbbi időkben ránkszabadult szabadságvággyal és az individualizmus magasztalásával takarózva elfeledkeztünk arról, hogy közben mégiscsak emberi közösségekben élünk. Pedig érezzük, szükségünk van rájuk és igen korlátosakká és korlátoltakká válunk egyedül. Nem tanultuk meg, hogy lehet önmagunkat megőrizve egymást figyelembe venni és tiszteletben tartani, hogy kell egyezkedni, érvényesülni és érvényesülni hagyni, ami nagyon más, mint az élni és élni hagyni magányossága és elszigeteltsége. Nem tanulhattuk meg, mert a családjainkban nem volt más, mint hatalom és alárendelődés, az iskoláinkban teljesítmény és versengés. Nem csoda, hogy ezt adjuk tovább. Félünk kiadni magunkat és levetkőzni egymás előtt, mert valóban nem adunk és nem kapunk tiszteletet és elfogadást. Képtelenek vagyunk rá.

Tanuljuk meg! Velem az élen. Mert milyen csodálatos is az, együtt, meztelenül.